Dr. Tulassay Tivadar köszöntője a „A magyar középgeneráció” reprezentatív kiállításán

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Magyar Fes­té­szet Nap­ja idén októ­ber 14–25-ig tar­tó hét­re esett. S jól van így ez az ellent­mon­dás. Az idő szo­rí­tá­sá­ban és a modern kor embe­ri roha­ná­sá­ban szin­te mind­egy is: egy nap vagy egy hét. Az örök­ké­va­ló­ság­hoz képest pedig – miként a zsol­tá­ros írja: ezer esz­ten­dő annyi előt­ted, mint a teg­na­pi nap, a mely elmúlt, és mint egy őrjá­rá­si idő éjjel – nem is különb­ség.

Az örök­ké­va­ló­ság emle­ge­té­se nem alap­ta­lan, mert a művé­szet, a művé­szi kife­je­zés igé­nye az örök­lé­tet ost­ro­mol­ja. A művé­szet nem más, mint annak meg­ra­ga­dá­sa és elmon­dá­sa, leírá­sa, lefes­té­se, és elze­né­lé­se, ami a Para­di­csom­kert­ből ben­nünk, lel­künk mélyén meg­ma­radt. Illet­ve, amit ebből a tehet­ség fel­szín­re tud hoz­ni. A hall­ha­tat­lan nagy mes­te­rek ese­tén szin­te tet­ten érhe­tő mind­ez: azt szok­ták mon­da­ni, hogy Bach és Mozart kezét, Fra Ange­li­co és Leo­nar­do ecset­jét a Terem­tő fog­ta. A művé­szet a para­di­csom­ker­ti tit­kot pró­bál­ja meg­fej­te­ni. Titok­nyi­to­ga­tók vagyunk azon­ban mind­nyá­jan. Egész éle­tünk­ben. Titok­nak szü­le­tünk és titok föl­di éle­tünk elmú­lá­sá­nak miként­je is. S a köz­tes idő – éle­tünk – is tele van titok­kal. Az már a mi fel­ada­tunk, hogy meg­fejt­sük jöve­te­lünk értel­mét és cél­ját. Ezt mások nem mond­hat­ják meg nekünk. „Ben­ned a Cél, és nálad a Kulcs” írja Babits. De mások – így az érzé­keny művé­szek – hoz­zá­se­gít­het­nek a Kulcs és a Cél fel­is­me­ré­sé­hez. A művé­szet segít­het a saját tit­kod meg­fej­té­sé­ben. S ez az a bel­ső titok, amely­nek meg­fej­té­se elve­zet a bol­dog­ság­hoz. Így tehát a művé­szet meg­ér­té­se vég­ered­mény­ben bol­dog­ság­ke­re­sés.

Nem­csak nekünk fon­tos azon­ban, hogy a Magyar Fes­té­szet Nap­ja kap­csán egy álló héten keresz­tül, sőt, ha az aktu­a­li­tás­hoz kap­cso­ló­dó ese­mé­nye­ket is ide szá­mít­juk, akkor jó más­fél hóna­pig fény essen a magyar fes­té­szet­re. Szt. Lukács nap­ja kivá­ló alkal­mat kínál erre, s 2002 óta élünk is a lehe­tő­ség­gel. Közös­sé­günk­nek, s nem­csak magya­rok­nak, hanem az euró­pai ember­nek fon­tos a vizu­á­lis kul­tú­ra. Mi magya­rok ebben saj­nos nem állunk jól. Nekünk nin­csen vizu­á­lis kul­tú­ránk. Miként zenei kul­tú­ránk van (bár las­san arról is csak azt mond­hat­juk, hogy volt), látá­sunk nem kifi­no­mult, nehe­zen befo­ga­dó, az újdon­sá­gok­ra nem fogé­kony, s letűnt sémák­kal él. Ebből a szem­pont­ból is fon­tos „A magyar közép­ge­ne­rá­ció és a szerb fes­tő­mű­vé­szek közös kiál­lí­tá­sa”. Neve­lő hatá­sú lehet vizu­á­lis kul­tú­ránk fej­lő­dé­se szem­pont­já­ból. Hiszen való­ban a magyar fes­tők derék­ha­da állít ki a Gra­phi­soft Park­ban. A kiál­lí­tást a sok­szí­nű­ség domi­nál­ja, ahol jól meg­fér egy­más mel­lett a monoch­rom abszt­rak­ció, a struk­tu­ra­liz­mus, a mini­mal art, a rea­lis­ta fes­té­szet, a fotorea­liz­mus, még Cser­nus Tibor hatá­sát is fel­fe­dez­het­jük. A sok­szí­nű­ség ter­mé­sze­tes és vál­lal­tan fon­tos. Ha a közép­ge­ne­rá­ció mun­ká­it mutat­ja be a kiál­lí­tás, akkor nem is nagyon lehet más, hiszen szá­mos, jelen­tős kor­társ magyar fes­tő alkot elté­rő stí­lus­ban. Csak öröm, hogy ilyen szép szám­ban fogad­ták el a kurá­tor kéré­sét. És a kiál­lí­tás vizu­á­lis kul­tú­rát neve­lő hatá­sa éppen erre a sok­szí­nű­ség­re vezet­he­tő vissza. Min­den­ki öröm­mel fel fog fedez­ni 1–2 képet, ame­lyet ért, vagy érte­ni vél: min­den­eset­re talál vala­mi izgal­ma­sat az adott kép­ben, és teszik neki. Ám ugyan­ak­kor elmegy sok más alko­tás mel­lett is, s az eltöl­tött pil­la­na­tok hatá­sa nem múlik el nyom­ta­la­nul. S ez a fon­tos. Így fej­lő­dik aka­rat­la­nul is vizu­á­lis kul­tú­ránk. Ám ezen a téren nagy veszély­nek és csá­bí­tás­nak is ki vagyunk téve. A tech­ni­ka fej­lő­dé­sé­nek köszön­he­tő­en a modern kor­ban az infor­má­ció­áram­lás digi­ta­li­zá­ló­dott, hihe­tet­le­nül fel­gyor­sult és a vizu­a­li­tás­ra épít. Olcsó, hatás­va­dász rek­lá­mok­kal, klip­pek­kel ont­ja az embe­rek­re a „művé­szi­nek” tar­tott vizu­á­lis infor­má­ció­hal­mazt, mani­pu­lál­ja a tömeg véle­mé­nyét, s tor­zít­ja az amúgy sem fej­lett képi kul­tú­rát. S mivel a digi­tá­lis tech­ni­ka által meg­je­le­ní­tett infor­má­ció nem első­sor­ban az érte­lem­re, hanem az érzel­me­ken keresz­tül hat, követ­kez­mé­nye fel­mér­he­tet­le­nül lesúj­tó. Nos, ezzel kell fel­ven­nie a Magyar Fes­té­szet Nap­ja kap­csán itt kiál­lí­tó magyar közép­ge­ne­rá­ci­ó­nak a ver­senyt. Egyen­lőt­len harc­nak tűnik? Egyen­lőt­len a harc. De nem remény­te­len!

S per­sze ez prob­lé­ma fel­ve­ti a tömeg­kul­tú­ra és a magas­kul­tú­ra para­dig­má­ját. A piac­nak, értsd tömeg­nek dolgozik-e a fes­tő, vagy művé­sze­te való­já­ban még­is­csak arról az embe­ri tisz­ta­ság­ról és bel­ső érték­ről szól, ami iga­zá­ból a meg­ha­tá­ro­zó­ja az embe­ri lényeg­nek? A tömeg­kul­tú­ra – Lányi And­rás sze­rint – irá­nyí­tott kény­szer­fo­gyasz­tás. „Jel­lem­ző­je a kul­tu­rá­lis javak­hoz fűző­dő viszony sze­mély­te­len­né válá­sa. A befo­ga­dó sem­mi­lyen köl­csö­nös­sé­gi viszony­ban nem áll a kul­tú­ra elő­ál­lí­tó­i­val. A tömeg­kul­tú­ra művé­szet­el­le­nes. A művé­sze­tek olyan kivo­na­tát állít­ja elő, ame­lyet a befo­ga­dó rövid úton, szel­le­mi akti­vi­tás mel­lő­zé­sé­vel élvez­het.”

Vajon ennyi­re egy­sze­rű vol­na a kép­let? Min­den magas­kul­tú­ra mara­dan­dót hoz-e való­ban lét­re, s min­den tömeg­kul­tú­ra silány? Talán nem sza­bad kitar­ta­ni az elit- és tömeg­kul­tú­ra hagyo­má­nyos dicho­tó­mi­á­ja mel­lett, hanem egy sok­szí­nű, dina­mi­kus, réte­ge­zett kultúra-modellben cél­sze­rű értel­mez­ni a minő­sé­get, a lehe­tő­sé­ge­ket és a kor­lá­to­kat. Való­szí­nű­leg iga­za van azon­ban annak, aki így fogal­maz: a tömeg­kul­tú­ra csak néz, a magas­kul­tú­ra lát is. A tömeg­kul­tú­ra csak befo­gad­ni képes, ala­kí­ta­ni nem. A magas­kul­tú­ra irá­nyí­ta­ni is tud, továb­bá befo­gad­ni, és újat lét­re­hoz­ni.

A befo­ga­dás jelen­tő­sé­gét is hang­sú­lyoz­ni kell. A művek minő­sé­gét, jelen­té­sük­nek érvé­nyes­sé­gét már nem egy erre sza­ko­so­dott vagy fel­ha­tal­ma­zott tes­tü­let, illet­ve intéz­mény hatá­roz­za meg, hanem elvi­leg a közön­ség. Ugyan­ak­kor ne feled­jük, hogy az újko­ri mece­na­tú­ra esz­köz­tá­rai is kifi­no­mul­tak a glo­ba­li­zált világ­ban: nem min­dig az érték szá­mít, sztá­rol­hat­nak művé­sze­ket, sőt mi több, meg tud­ják csi­nál­ni a világ­hírt.
Schil­ler­nek iga­za lehe­tett „Kannst Du nicht allen gefal­len durch Dei­ne Tat und Dei­ne Kunstwerk/Mach es wen­i­gen recht/Vielen gefal­len ist sch­limm.“ Műve­id­del nem tudsz min­den­ki­nek tet­sze­ni. Elég, ha keve­sen sze­re­tik őket. Sokak­nak ked­vé­re len­ni rossz. Klimt is ezt a pár sort írta a Nuda ver­i­tas fest­mé­nyé­re.
Hiszen a művé­szet való­já­ban még­is­csak az embe­ri tisz­ta­ság­ról és bel­ső érték­ről kell, hogy szól­jon, s az embe­ri léte­zés leg­na­gyobb mély­sé­ge­i­ről és fáj­dal­ma­i­ról adnak hírt az iga­zi alko­tá­sok.

(Márai Sán­dor: Füves könyv – Az embe­ri anyag­ról). *“Ötezer éve, tíz­ezer éve nem vál­to­zott az embe­ri anyag. Csak a jel­me­zek vál­toz­tak, az együtt­élés rend­sze­rei és fel­té­te­lei. Az, ami az ember – a lélek és jel­lem -, nem vál­to­zott. Ur váro­sá­ban, Babi­lon­ban ugyan­azok az embe­rek éltek, mint ma Buda­pes­ten: s lel­kük­ben ugyan­úgy érzé­kel­ték a vilá­got és pon­to­san úgy felel­tek a világ­ra. Csak éppen – műsze­rek nél­kül – köze­lebb vol­tak a világ tit­ka­i­hoz, az idő­höz, a csil­la­gok­hoz, a ter­mé­szet jel­be­szé­dé­hez.  Hal­lá­suk fino­mabb volt, látá­suk – táv­cső nél­kül is – éle­sebb, érzé­ke­lőbb, sej­tőbb, meg­ra­ga­dóbb. Az embe­ri anyag nem vál­to­zott, de az ember – hála néhány láng­ész­nek és műszer­nek – vakabb és süke­tebb a civi­li­zá­ci­ó­ban, mint volt az embe­ri idők ele­jén. Tunyább és bam­bább. Érte­sül­tebb és ugyan­ak­kor tudat­la­nabb. Azt hiszi, gomb­nyo­más­ra igaz­gat­ja a világ­egye­te­met. Ez az óri­á­si szer­ke­zet, a civi­li­zá­ció, szám­űz­te az embert a világ nagy, tit­kos, ben­ső­sé­ges közös­sé­gé­ből.” *

Tapasz­ta­la­ta­im azt köz­ve­tí­tik, hogy higgyek Mára­i­nak. Ezen a lehan­go­ló diag­nó­zi­son csak művé­szet segít­het. Azok a művé­szek, akik őriz­nek vala­mit a Para­di­csom­kert­ből. Akik köze­lebb van­nak a világ tit­ka­i­hoz, az idő­höz, a csil­la­gok­hoz, s a világ jel­be­szé­dé­hez. S akik elég­gé érzé­ke­nyek ahhoz, hogy mind­ezt vias­kod­va bár, de bel­ső sérü­lés nél­kül elmond­ják, meg­je­le­nít­sék, lefes­sék nekünk, mani­pu­lált, értet­len halan­dók­nak.

Mélyen meg vagyok arról győ­ződ­ve, hogy 2013-ban a Magyar Fes­té­szet Nap­ján, a „A magyar közép­ge­ne­rá­ció” rep­re­zen­ta­tív kiál­lí­tá­sán, a XIX. szá­zad­ban gyö­ke­re­dző, és a XXI. szá­zad­ban hely­re­ál­lí­tott, tehát a meg­ma­ra­dás miatt nekünk már-már szak­rá­lis­nak ható kiál­lí­tó helyen min­den­ki, MINDENKI meg fog áll­ni a kiál­lí­tás egy képe előtt, mert vala­mi meg­ra­gad­ta, fog­va tart­ja, meg­fo­gal­maz­ni ugyan nem fog­ja tud­ni, de érzi, hogy a vászon és a fes­ték között vala­mi több van, ami­től lel­ke fénye­se­dik, s elte­lik békes­ség­gel. S ekkor kezd hat­ni a fes­té­szet, a művé­szet kegyel­me.

Min­den­ki­nek sok sikert kívá­nok e fel­fe­de­zés­hez, a kép meg­ta­lá­lá­sá­hoz!

Buda­pest, 2013. Szt. Lukács nap­ján

Dr. Tulas­say Tiva­dar
egye­te­mi tanár,
az MTA ren­des tag­ja