Dr. Tulassay Tivadar köszöntője a „A magyar középgeneráció” reprezentatív kiállításán

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Magyar Festészet Napja idén ok­tó­ber 14-25-ig tar­tó hét­re esett. S jól van így ez az el­lent­mon­dás. Az idő szo­rí­tá­sá­ban és a mo­dern kor em­be­ri ro­ha­ná­sá­ban szin­te mind­egy is: egy nap vagy egy hét. Az örök­ké­va­ló­ság­hoz ké­pest pe­dig – mi­ként a zsol­tá­ros ír­ja: ezer esz­ten­dő annyi előt­ted, mint a teg­na­pi nap, a mely el­múlt, és mint egy őr­já­rá­si idő éj­jel – nem is kü­lönb­ség.

Az örök­ké­va­ló­ság em­le­ge­té­se nem alap­ta­lan, mert a mű­vé­szet, a mű­vé­szi ki­fe­je­zés igé­nye az örök­lé­tet ost­ro­mol­ja. A mű­vé­szet nem más, mint an­nak meg­ra­ga­dá­sa és el­mon­dá­sa, le­írá­sa, le­fes­té­se, és el­ze­né­lé­se, ami a Paradicsomkertből ben­nünk, lel­künk mé­lyén meg­ma­radt. Illetve, amit eb­ből a te­het­ség fel­szín­re tud hoz­ni. A hall­ha­tat­lan nagy mes­te­rek ese­tén szin­te tet­ten ér­he­tő mind­ez: azt szok­ták mon­da­ni, hogy Bach és Mozart ke­zét, Fra Angelico és Leonardo ecset­jét a Teremtő fog­ta. A mű­vé­szet a pa­ra­di­csom­ker­ti tit­kot pró­bál­ja meg­fej­te­ni. Titoknyitogatók va­gyunk azon­ban mind­nyá­jan. Egész éle­tünk­ben. Titoknak szü­le­tünk és ti­tok föl­di éle­tünk el­mú­lá­sá­nak mi­ként­je is. S a köz­tes idő – éle­tünk – is te­le van ti­tok­kal. Az már a mi fel­ada­tunk, hogy meg­fejt­sük jö­ve­te­lünk ér­tel­mét és cél­ját. Ezt má­sok nem mond­hat­ják meg ne­künk. „Benned a Cél, és ná­lad a Kulcs” ír­ja Babits. De má­sok – így az ér­zé­keny mű­vé­szek – hoz­zá­se­gít­het­nek a Kulcs és a Cél fel­is­me­ré­sé­hez. A mű­vé­szet se­gít­het a sa­ját tit­kod meg­fej­té­sé­ben. S ez az a bel­ső ti­tok, amely­nek meg­fej­té­se el­ve­zet a bol­dog­ság­hoz. Így te­hát a mű­vé­szet meg­ér­té­se vég­ered­mény­ben bol­dog­ság­ke­re­sés.

Nemcsak ne­künk fon­tos azon­ban, hogy a Magyar Festészet Napja kap­csán egy ál­ló hé­ten ke­resz­tül, sőt, ha az ak­tu­a­li­tás­hoz kap­cso­ló­dó ese­mé­nye­ket is ide szá­mít­juk, ak­kor jó más­fél hó­na­pig fény es­sen a ma­gyar fes­té­szet­re. Szt. Lukács nap­ja ki­vá­ló al­kal­mat kí­nál er­re, s 2002 óta élünk is a le­he­tő­ség­gel. Közösségünknek, s nem­csak ma­gya­rok­nak, ha­nem az eu­ró­pai em­ber­nek fon­tos a vi­zu­á­lis kul­tú­ra. Mi ma­gya­rok eb­ben saj­nos nem ál­lunk jól. Nekünk nin­csen vi­zu­á­lis kul­tú­ránk. Miként ze­nei kul­tú­ránk van (bár las­san ar­ról is csak azt mond­hat­juk, hogy volt), lá­tá­sunk nem ki­fi­no­mult, ne­he­zen be­fo­ga­dó, az új­don­sá­gok­ra nem fo­gé­kony, s le­tűnt sé­mák­kal él. Ebből a szem­pont­ból is fon­tos „A ma­gyar kö­zép­ge­ne­rá­ció és a szerb fes­tő­mű­vé­szek kö­zös ki­ál­lí­tá­sa”. Nevelő ha­tá­sú le­het vi­zu­á­lis kul­tú­ránk fej­lő­dé­se szem­pont­já­ból. Hiszen va­ló­ban a ma­gyar fes­tők de­rék­ha­da ál­lít ki a Graphisoft Parkban. A ki­ál­lí­tást a sok­szí­nű­ség do­mi­nál­ja, ahol jól meg­fér egy­más mel­lett a mo­noch­rom abszt­rak­ció, a struk­tu­ra­liz­mus, a mi­ni­mal art, a re­a­lis­ta fes­té­szet, a fo­torea­liz­mus, még Csernus Tibor ha­tá­sát is fel­fe­dez­het­jük. A sok­szí­nű­ség ter­mé­sze­tes és vál­lal­tan fon­tos. Ha a kö­zép­ge­ne­rá­ció mun­ká­it mu­tat­ja be a ki­ál­lí­tás, ak­kor nem is na­gyon le­het más, hi­szen szá­mos, je­len­tős kor­társ ma­gyar fes­tő al­kot el­té­rő stí­lus­ban. Csak öröm, hogy ilyen szép szám­ban fo­gad­ták el a ku­rá­tor ké­ré­sét. És a ki­ál­lí­tás vi­zu­á­lis kul­tú­rát ne­ve­lő ha­tá­sa ép­pen er­re a sok­szí­nű­ség­re ve­zet­he­tő vissza. Mindenki öröm­mel fel fog fe­dez­ni 1-2 ké­pet, ame­lyet ért, vagy ér­te­ni vél: min­den­eset­re ta­lál va­la­mi iz­gal­ma­sat az adott kép­ben, és te­szik ne­ki. Ám ugyan­ak­kor el­megy sok más al­ko­tás mel­lett is, s az el­töl­tött pil­la­na­tok ha­tá­sa nem mú­lik el nyom­ta­la­nul. S ez a fon­tos. Így fej­lő­dik aka­rat­la­nul is vi­zu­á­lis kul­tú­ránk. Ám ezen a té­ren nagy ve­szély­nek és csá­bí­tás­nak is ki va­gyunk té­ve. A tech­ni­ka fej­lő­dé­sé­nek kö­szön­he­tő­en a mo­dern kor­ban az in­for­má­ció­áram­lás di­gi­ta­li­zá­ló­dott, hi­he­tet­le­nül fel­gyor­sult és a vi­zu­a­li­tás­ra épít. Olcsó, ha­tás­va­dász rek­lá­mok­kal, klip­pek­kel ont­ja az em­be­rek­re a „mű­vé­szi­nek” tar­tott vi­zu­á­lis in­for­má­ció­hal­mazt, ma­ni­pu­lál­ja a tö­meg vé­le­mé­nyét, s tor­zít­ja az amúgy sem fej­lett ké­pi kul­tú­rát. S mi­vel a di­gi­tá­lis tech­ni­ka ál­tal meg­je­le­ní­tett in­for­má­ció nem el­ső­sor­ban az ér­te­lem­re, ha­nem az ér­zel­me­ken ke­resz­tül hat, kö­vet­kez­mé­nye fel­mér­he­tet­le­nül le­súj­tó. Nos, ez­zel kell fel­ven­nie a Magyar Festészet Napja kap­csán itt ki­ál­lí­tó ma­gyar kö­zép­ge­ne­rá­ci­ó­nak a ver­senyt. Egyenlőtlen harc­nak tű­nik? Egyenlőtlen a harc. De nem re­mény­te­len!

S per­sze ez prob­lé­ma fel­ve­ti a tö­meg­kul­tú­ra és a ma­gas­kul­tú­ra pa­ra­dig­má­ját. A pi­ac­nak, értsd tö­meg­nek dolgozik-e a fes­tő, vagy mű­vé­sze­te va­ló­já­ban még­is­csak ar­ról az em­be­ri tisz­ta­ság­ról és bel­ső ér­ték­ről szól, ami iga­zá­ból a meg­ha­tá­ro­zó­ja az em­be­ri lé­nyeg­nek? A tö­meg­kul­tú­ra – Lányi András sze­rint – irá­nyí­tott kény­szer­fo­gyasz­tás. „Jellemzője a kul­tu­rá­lis ja­vak­hoz fű­ző­dő vi­szony sze­mély­te­len­né vá­lá­sa. A be­fo­ga­dó sem­mi­lyen köl­csö­nös­sé­gi vi­szony­ban nem áll a kul­tú­ra elő­ál­lí­tó­i­val. A tö­meg­kul­tú­ra mű­vé­szet­el­le­nes. A mű­vé­sze­tek olyan ki­vo­na­tát ál­lít­ja elő, ame­lyet a be­fo­ga­dó rö­vid úton, szel­le­mi ak­ti­vi­tás mel­lő­zé­sé­vel él­vez­het.”

Vajon ennyi­re egy­sze­rű vol­na a kép­let? Minden ma­gas­kul­tú­ra ma­ra­dan­dót hoz-e va­ló­ban lét­re, s min­den tö­meg­kul­tú­ra si­lány? Talán nem sza­bad ki­tar­ta­ni az elit- és tö­meg­kul­tú­ra ha­gyo­má­nyos di­cho­tó­mi­á­ja mel­lett, ha­nem egy sok­szí­nű, di­na­mi­kus, ré­te­ge­zett kultúra-modellben cél­sze­rű ér­tel­mez­ni a mi­nő­sé­get, a le­he­tő­sé­ge­ket és a kor­lá­to­kat. Valószínűleg iga­za van azon­ban an­nak, aki így fo­gal­maz: a tö­meg­kul­tú­ra csak néz, a ma­gas­kul­tú­ra lát is. A tö­meg­kul­tú­ra csak be­fo­gad­ni ké­pes, ala­kí­ta­ni nem. A ma­gas­kul­tú­ra irá­nyí­ta­ni is tud, to­váb­bá be­fo­gad­ni, és újat lét­re­hoz­ni.

A be­fo­ga­dás je­len­tő­sé­gét is hang­sú­lyoz­ni kell. A mű­vek mi­nő­sé­gét, je­len­té­sük­nek ér­vé­nyes­sé­gét már nem egy er­re sza­ko­so­dott vagy fel­ha­tal­ma­zott tes­tü­let, il­let­ve in­téz­mény ha­tá­roz­za meg, ha­nem el­vi­leg a kö­zön­ség. Ugyanakkor ne fe­led­jük, hogy az új­ko­ri me­ce­na­tú­ra esz­köz­tá­rai is ki­fi­no­mul­tak a glo­ba­li­zált vi­lág­ban: nem min­dig az ér­ték szá­mít, sztá­rol­hat­nak mű­vé­sze­ket, sőt mi több, meg tud­ják csi­nál­ni a vi­lág­hírt.
Schillernek iga­za le­he­tett „Kannst Du nicht al­len ge­fal­len durch Deine Tat und Deine Kunstwerk/Mach es wen­i­gen recht/Vielen ge­fal­len ist sch­limm.“ Műveiddel nem tudsz min­den­ki­nek tet­sze­ni. Elég, ha ke­ve­sen sze­re­tik őket. Sokaknak ked­vé­re len­ni rossz. Klimt is ezt a pár sort ír­ta a Nuda ver­i­tas fest­mé­nyé­re.
Hiszen a mű­vé­szet va­ló­já­ban még­is­csak az em­be­ri tisz­ta­ság­ról és bel­ső ér­ték­ről kell, hogy szól­jon, s az em­be­ri lé­te­zés leg­na­gyobb mély­sé­ge­i­ről és fáj­dal­ma­i­ról ad­nak hírt az iga­zi al­ko­tá­sok.

(Márai Sándor: Füves könyv – Az em­be­ri anyag­ról). *“Ötezer éve, tíz­ezer éve nem vál­to­zott az em­be­ri anyag. Csak a jel­me­zek vál­toz­tak, az együtt­élés rend­sze­rei és fel­té­te­lei. Az, ami az em­ber – a lé­lek és jel­lem -, nem vál­to­zott. Ur vá­ro­sá­ban, Babilonban ugyan­azok az em­be­rek él­tek, mint ma Budapesten: s lel­kük­ben ugyan­úgy ér­zé­kel­ték a vi­lá­got és pon­to­san úgy fe­lel­tek a vi­lág­ra. Csak ép­pen – mű­sze­rek nél­kül – kö­ze­lebb vol­tak a vi­lág tit­ka­i­hoz, az idő­höz, a csil­la­gok­hoz, a ter­mé­szet jel­be­szé­dé­hez.  Hallásuk fi­no­mabb volt, lá­tá­suk – táv­cső nél­kül is – éle­sebb, ér­zé­ke­lőbb, sej­tőbb, meg­ra­ga­dóbb. Az em­be­ri anyag nem vál­to­zott, de az em­ber – há­la né­hány láng­ész­nek és mű­szer­nek – va­kabb és sü­ke­tebb a ci­vi­li­zá­ci­ó­ban, mint volt az em­be­ri idők ele­jén. Tunyább és bam­bább. Értesültebb és ugyan­ak­kor tu­dat­la­nabb. Azt hi­szi, gomb­nyo­más­ra igaz­gat­ja a vi­lág­egye­te­met. Ez az óri­á­si szer­ke­zet, a ci­vi­li­zá­ció, szám­űz­te az em­bert a vi­lág nagy, tit­kos, ben­ső­sé­ges kö­zös­sé­gé­ből.” *

Tapasztalataim azt köz­ve­tí­tik, hogy higgyek Márainak. Ezen a le­han­go­ló di­ag­nó­zi­son csak mű­vé­szet se­gít­het. Azok a mű­vé­szek, akik őriz­nek va­la­mit a Paradicsomkertből. Akik kö­ze­lebb van­nak a vi­lág tit­ka­i­hoz, az idő­höz, a csil­la­gok­hoz, s a vi­lág jel­be­szé­dé­hez. S akik elég­gé ér­zé­ke­nyek ah­hoz, hogy mind­ezt vi­as­kod­va bár, de bel­ső sé­rü­lés nél­kül el­mond­ják, meg­je­le­nít­sék, le­fes­sék ne­künk, ma­ni­pu­lált, ér­tet­len ha­lan­dók­nak.

Mélyen meg va­gyok ar­ról győ­ződ­ve, hogy 2013-ban a Magyar Festészet Napján, a „A ma­gyar kö­zép­ge­ne­rá­ció” rep­re­zen­ta­tív ki­ál­lí­tá­sán, a XIX. szá­zad­ban gyö­ke­re­dző, és a XXI. szá­zad­ban hely­re­ál­lí­tott, te­hát a meg­ma­ra­dás mi­att ne­künk már-már szak­rá­lis­nak ha­tó ki­ál­lí­tó he­lyen min­den­ki, MINDENKI meg fog áll­ni a ki­ál­lí­tás egy ké­pe előtt, mert va­la­mi meg­ra­gad­ta, fog­va tart­ja, meg­fo­gal­maz­ni ugyan nem fog­ja tud­ni, de ér­zi, hogy a vá­szon és a fes­ték kö­zött va­la­mi több van, ami­től lel­ke fé­nye­se­dik, s el­te­lik bé­kes­ség­gel. S ek­kor kezd hat­ni a fes­té­szet, a mű­vé­szet ke­gyel­me.

Mindenkinek sok si­kert kí­vá­nok e fel­fe­de­zés­hez, a kép meg­ta­lá­lá­sá­hoz!

Budapest, 2013. Szt. Lukács nap­ján

Dr. Tulassay Tivadar
egye­te­mi ta­nár,
az MTA ren­des tag­ja

Comments are closed.