Dr. Tulassay Tivadar köszöntője a „A magyar középgeneráció” reprezentatív kiállításán

Tisz­telt Höl­gyeim és Uraim!

A Magyar Fes­té­szet Napja idén októ­ber 14–25-ig tartó hétre esett. S jól van így ez az ellent­mon­dás. Az idő szo­rí­tá­sá­ban és a modern kor emberi roha­ná­sá­ban szinte mind­egy is: egy nap vagy egy hét. Az örök­ké­va­ló­ság­hoz képest pedig – miként a zsol­tá­ros írja: ezer esz­tendő annyi előt­ted, mint a teg­napi nap, a mely elmúlt, és mint egy őrjá­rási idő éjjel – nem is különbség.

Az örök­ké­va­ló­ság emle­ge­tése nem alap­ta­lan, mert a művé­szet, a művé­szi kife­je­zés igé­nye az örök­lé­tet ost­ro­molja. A művé­szet nem más, mint annak meg­ra­ga­dása és elmon­dása, leírása, lefes­tése, és elze­né­lése, ami a Para­di­csom­kertből ben­nünk, lel­künk mélyén meg­ma­radt. Illetve, amit ebből a tehet­ség fel­színre tud hozni. A hall­ha­tat­lan nagy mes­te­rek ese­tén szinte tet­ten érhető mindez: azt szok­ták mon­dani, hogy Bach és Mozart kezét, Fra Ange­lico és Leon­ardo ecset­jét a Teremtő fogta. A művé­szet a para­di­csom­kerti tit­kot pró­bálja meg­fej­teni. Titok­nyi­to­ga­tók vagyunk azon­ban mind­nyá­jan. Egész éle­tünk­ben. Titok­nak szü­le­tünk és titok földi éle­tünk elmú­lá­sá­nak mikéntje is. S a köz­tes idő – éle­tünk – is tele van titok­kal. Az már a mi fel­ada­tunk, hogy meg­fejt­sük jöve­te­lünk értel­mét és cél­ját. Ezt mások nem mond­hat­ják meg nekünk. „Ben­ned a Cél, és nálad a Kulcs” írja Babits. De mások – így az érzé­keny művé­szek – hoz­zá­se­gít­het­nek a Kulcs és a Cél fel­is­me­ré­sé­hez. A művé­szet segít­het a saját tit­kod meg­fej­té­sé­ben. S ez az a belső titok, amely­nek meg­fej­tése elve­zet a bol­dog­ság­hoz. Így tehát a művé­szet meg­ér­tése vég­ered­mény­ben boldogságkeresés.

Nem­csak nekünk fon­tos azon­ban, hogy a Magyar Fes­té­szet Napja kap­csán egy álló héten keresz­tül, sőt, ha az aktu­a­li­tás­hoz kap­cso­lódó ese­mé­nye­ket is ide szá­mít­juk, akkor jó más­fél hóna­pig fény essen a magyar fes­té­szetre. Szt. Lukács napja kiváló alkal­mat kínál erre, s 2002 óta élünk is a lehető­ség­gel. Közös­sé­günk­nek, s nem­csak magya­rok­nak, hanem az euró­pai ember­nek fon­tos a vizu­á­lis kul­túra. Mi magya­rok ebben saj­nos nem állunk jól. Nekünk nin­csen vizu­á­lis kul­tú­ránk. Miként zenei kul­tú­ránk van (bár las­san arról is csak azt mond­hat­juk, hogy volt), látá­sunk nem kifi­no­mult, nehe­zen befo­gadó, az újdon­sá­gokra nem fogé­kony, s letűnt sémák­kal él. Ebből a szem­pont­ból is fon­tos „A magyar közép­ge­ne­rá­ció és a szerb festőmű­vé­szek közös kiál­lí­tása”. Nevelő hatású lehet vizu­á­lis kul­tú­ránk fejlő­dése szem­pont­já­ból. Hiszen való­ban a magyar festők derék­hada állít ki a Gra­p­hi­soft Park­ban. A kiál­lí­tást a sok­színű­ség domi­nálja, ahol jól meg­fér egy­más mel­lett a mono­chrom absz­trak­ció, a struk­tu­ra­liz­mus, a mini­mal art, a rea­lista fes­té­szet, a foto­re­a­liz­mus, még Cser­nus Tibor hatá­sát is fel­fe­dez­het­jük. A sok­színű­ség ter­mé­sze­tes és vál­lal­tan fon­tos. Ha a közép­ge­ne­rá­ció mun­káit mutatja be a kiál­lí­tás, akkor nem is nagyon lehet más, hiszen szá­mos, jelentős kor­társ magyar festő alkot eltérő stí­lus­ban. Csak öröm, hogy ilyen szép szám­ban fogad­ták el a kurá­tor kéré­sét. És a kiál­lí­tás vizu­á­lis kul­tú­rát nevelő hatása éppen erre a sok­színű­ségre vezet­hető vissza. Min­denki öröm­mel fel fog fedezni 1–2 képet, ame­lyet ért, vagy érteni vél: min­den­esetre talál valami izgal­ma­sat az adott kép­ben, és teszik neki. Ám ugyan­ak­kor elmegy sok más alko­tás mel­lett is, s az eltöl­tött pil­la­na­tok hatása nem múlik el nyom­ta­la­nul. S ez a fon­tos. Így fejlő­dik aka­rat­la­nul is vizu­á­lis kul­tú­ránk. Ám ezen a téren nagy veszély­nek és csá­bí­tás­nak is ki vagyunk téve. A tech­nika fejlő­dé­sé­nek köszön­hetően a modern kor­ban az infor­má­ció­áram­lás digi­ta­li­zá­ló­dott, hihe­tet­le­nül fel­gyor­sult és a vizu­a­li­tásra épít. Olcsó, hatás­va­dász rek­lá­mok­kal, klip­p­ek­kel ontja az embe­rekre a „művé­szi­nek” tar­tott vizu­á­lis infor­má­ció­hal­mazt, mani­pu­lálja a tömeg véle­mé­nyét, s tor­zítja az amúgy sem fej­lett képi kul­tú­rát. S mivel a digi­tá­lis tech­nika által meg­je­le­ní­tett infor­má­ció nem első­sor­ban az érte­lemre, hanem az érzel­me­ken keresz­tül hat, követ­kez­mé­nye fel­mér­he­tet­le­nül lesújtó. Nos, ezzel kell fel­ven­nie a Magyar Fes­té­szet Napja kap­csán itt kiál­lító magyar közép­ge­ne­rá­ci­ó­nak a ver­senyt. Egyenlőt­len harc­nak tűnik? Egyenlőt­len a harc. De nem reménytelen!

S per­sze ez prob­léma fel­veti a tömeg­kul­túra és a magas­kul­túra para­dig­má­ját. A piac­nak, értsd tömeg­nek dolgozik-e a festő, vagy művé­szete való­já­ban még­is­csak arról az emberi tisz­ta­ság­ról és belső értékről szól, ami iga­zá­ból a meg­ha­tá­ro­zója az emberi lényeg­nek? A tömeg­kul­túra – Lányi And­rás sze­rint – irá­nyí­tott kény­szer­fo­gyasz­tás. „Jel­lemzője a kul­tu­rá­lis javak­hoz fűződő viszony sze­mély­te­lenné válása. A befo­gadó sem­mi­lyen köl­csö­nös­ségi viszony­ban nem áll a kul­túra előál­lí­tó­i­val. A tömeg­kul­túra művé­szet­el­le­nes. A művé­sze­tek olyan kivo­na­tát állítja elő, ame­lyet a befo­gadó rövid úton, szel­lemi akti­vi­tás mellő­zé­sé­vel élvezhet.”

Vajon ennyire egy­szerű volna a kép­let? Min­den magas­kul­túra mara­dan­dót hoz-e való­ban létre, s min­den tömeg­kul­túra silány? Talán nem sza­bad kitar­tani az elit– és tömeg­kul­túra hagyo­má­nyos dicho­tó­mi­ája mel­lett, hanem egy sok­színű, dina­mi­kus, réte­ge­zett kultúra-modellben cél­szerű értel­mezni a minő­sé­get, a lehető­sé­ge­ket és a kor­lá­to­kat. Való­színű­leg igaza van azon­ban annak, aki így fogal­maz: a tömeg­kul­túra csak néz, a magas­kul­túra lát is. A tömeg­kul­túra csak befo­gadni képes, ala­kí­tani nem. A magas­kul­túra irá­nyí­tani is tud, továbbá befo­gadni, és újat létrehozni.

A befo­ga­dás jelentő­sé­gét is hang­sú­lyozni kell. A művek minő­sé­gét, jelen­té­sük­nek érvé­nyes­sé­gét már nem egy erre sza­ko­so­dott vagy fel­ha­tal­ma­zott tes­tü­let, illetve intéz­mény hatá­rozza meg, hanem elvi­leg a közön­ség. Ugyan­ak­kor ne feled­jük, hogy az újkori mece­na­túra esz­köz­tá­rai is kifi­no­mul­tak a glo­ba­li­zált világ­ban: nem min­dig az érték szá­mít, sztá­rol­hat­nak művé­sze­ket, sőt mi több, meg tud­ják csi­nálni a világ­hírt.
Schil­ler­nek igaza lehe­tett „Kannst Du nicht allen gefal­len durch Deine Tat und Deine Kunstwerk/Mach es wenigen recht/Vielen gefal­len ist sch­limm.“ Műve­id­del nem tudsz min­den­ki­nek tet­szeni. Elég, ha keve­sen sze­re­tik őket. Sokak­nak ked­vére lenni rossz. Klimt is ezt a pár sort írta a Nuda veri­tas fest­mé­nyére.
Hiszen a művé­szet való­já­ban még­is­csak az emberi tisz­ta­ság­ról és belső értékről kell, hogy szól­jon, s az emberi léte­zés leg­na­gyobb mély­sé­ge­iről és fáj­dal­ma­i­ról adnak hírt az igazi alkotások.

(Márai Sán­dor: Füves könyv – Az emberi anyag­ról). *“Ötezer éve, tíz­ezer éve nem vál­to­zott az emberi anyag. Csak a jel­me­zek vál­toz­tak, az együtt­élés rend­sze­rei és fel­té­te­lei. Az, ami az ember – a lélek és jel­lem -, nem vál­to­zott. Ur váro­sá­ban, Babi­lon­ban ugyan­azok az embe­rek éltek, mint ma Buda­pes­ten: s lel­kük­ben ugyan­úgy érzé­kel­ték a vilá­got és pon­to­san úgy felel­tek a világra. Csak éppen – műsze­rek nél­kül – köze­lebb vol­tak a világ tit­ka­i­hoz, az idő­höz, a csil­la­gok­hoz, a ter­mé­szet jel­be­szé­dé­hez.  Hal­lá­suk fino­mabb volt, látá­suk – távcső nél­kül is – éle­sebb, érzé­kelőbb, sejtőbb, meg­ra­ga­dóbb. Az emberi anyag nem vál­to­zott, de az ember – hála néhány láng­ész­nek és műszer­nek – vakabb és süke­tebb a civi­li­zá­ci­ó­ban, mint volt az emberi idők ele­jén. Tunyább és bam­bább. Érte­sül­tebb és ugyan­ak­kor tudat­la­nabb. Azt hiszi, gomb­nyo­másra igaz­gatja a világ­egye­te­met. Ez az óri­ási szer­ke­zet, a civi­li­zá­ció, száműzte az embert a világ nagy, tit­kos, benső­sé­ges közösségéből.” *

Tapasz­ta­la­taim azt köz­ve­tí­tik, hogy higgyek Mára­i­nak. Ezen a lehan­goló diag­nó­zi­son csak művé­szet segít­het. Azok a művé­szek, akik őriz­nek vala­mit a Para­di­csom­kertből. Akik köze­lebb van­nak a világ tit­ka­i­hoz, az idő­höz, a csil­la­gok­hoz, s a világ jel­be­szé­dé­hez. S akik eléggé érzé­ke­nyek ahhoz, hogy mind­ezt vias­kodva bár, de belső sérü­lés nél­kül elmond­ják, meg­je­le­nít­sék, lefes­sék nekünk, mani­pu­lált, értet­len halandóknak.

Mélyen meg vagyok arról győződve, hogy 2013-ban a Magyar Fes­té­szet Nap­ján, a „A magyar közép­ge­ne­rá­ció” rep­re­zen­ta­tív kiál­lí­tá­sán, a XIX. szá­zad­ban gyö­ke­redző, és a XXI. szá­zad­ban hely­re­ál­lí­tott, tehát a meg­ma­ra­dás miatt nekünk már-már szak­rá­lis­nak ható kiál­lító helyen min­denki, MINDENKI meg fog állni a kiál­lí­tás egy képe előtt, mert valami meg­ra­gadta, fogva tartja, meg­fo­gal­mazni ugyan nem fogja tudni, de érzi, hogy a vászon és a fes­ték között valami több van, amitől lelke fénye­se­dik, s elte­lik békes­ség­gel. S ekkor kezd hatni a fes­té­szet, a művé­szet kegyelme.

Min­den­ki­nek sok sikert kívá­nok e fel­fe­de­zés­hez, a kép megtalálásához!

Buda­pest, 2013. Szt. Lukács napján

Dr. Tulas­say Tiva­dar
egye­temi tanár,
az MTA ren­des tagja

Comments are closed.