Dvorszky Hedvig: Magyar Festészet Napja (2008)

Magyar Szem­le, Új folyam, XVII. 9–10. szám

Én képe­ket aka­rok lát­ni a fala­kon, hogy újra kinyis­sák elém a vilá­got…’ — Babits Mihály Örök­kék ég a fel­hők mögött című ver­sé­ből ezt az idé­ze­tet válasz­tot­ták azok a művé­szek, akik sze­rint a fes­té­szet ünnep. Egész nem­ze­dé­kek, tár­sa­dal­mi réte­gek éle­té­ből maradt ki a fes­té­szet érté­ke­i­nek élmény­sze­rű elsa­já­tí­tá­sa — miál­tal vilá­guk nem képes kinyíl­ni a szó babit­si értel­mé­ben” — olvas­ha­tó a 2002 óta Szent Lukács (a fes­tők védő­szent­je) nap­já­ra (októ­ber 18-ára vagy annak köze­lé­be) szer­ve­zett „Magyar Fes­té­szet Nap­ja” című ren­dez­vény meg­hí­vó­já­ban.

Lel­kes művé­szek vala­mi­kor 2000 körül úgy gon­dol­ták, hogy vál­toz­tat­ni kell azon a hely­ze­ten, hogy a kor­társ magyar fes­tők beszo­rul­nak műter­me­ik­be — már aki­nek van -, vagy ván­dor­út­ra kel­ve, művész­te­le­pe­ken, egy­más és a bará­ti kör­nye­zet hatá­sá­ra fel­töl­tőd­ve és egy­mást ösz­tö­nöz­ve alkot­hat­nak. De műve­ik­re kevés meg­bí­zás­ban vagy vásár­lás­ban is meg­nyil­vá­nu­ló vissza­jel­zést kap­nak.

A Magyar Fes­té­szet Nap­ja ren­dez­vény Brá­da Tibor fes­tő­mű­vész (úgy is, mint a sok alko­tót össze­fo­gó Duna­Part Tár­sa­ság tagja)és néhány barát­ja gon­do­la­ta volt. „Kér­jük a szak­ma műve­lő­it, művé­szet­tör­té­né­sze­ket, műke­res­ke­dő­ket, műgyűj­tő­ket, társ­mű­vé­sze­ket és min­den­ki mást, aki­nek ked­ves a fes­té­szet, támo­gas­sák kez­de­mé­nye­zé­sün­ket, és a maguk műkö­dé­si terü­le­tén tegye­nek meg min­dent annak érde­ké­ben, hogy ügyünk az egész tár­sa­da­lom közös ügye legyen. Fel­szó­lít­juk a múze­u­mo­kat, kiál­lí­tó intéz­mé­nye­ket, e napon ren­dez­ze­nek kiál­lí­tá­so­kat, auk­ci­ó­kat, szak­mai tanács­ko­zá­so­kat, társ­mű­vé­sze­ti ese­mé­nye­ket, tár­ják ki kapu­i­kat a minél szé­le­sebb nyil­vá­nos­ság előtt” — írták.

A művé­szet­tör­té­net több évszá­za­dos tör­té­ne­té­ben a fes­té­szet a kép­ző­mű­vé­szet egyik meg­ha­tá­ro­zó műfa­ja, akár fal­fest­mény­ként, pan­nó­kon, táb­la­ké­pe­ken, moza­i­kon vagy üveg­ab­la­ko­kon jele­nik is meg. Ami­kor egy fes­tő azt kér­de­zi, hogy „ismerjük-e a szín­ská­la vala­mennyi szí­né­nek hason­ló mély­sé­gű tar­tal­mát?” (már­mint azt a babit­si örök­kéket), vagy hogy „tudjuk-e, hogy a szín­rit­mu­sok­nak és gesz­tu­sok­nak milyen han­gu­lat­te­rem­tő ere­je van?” — nos, két­ség­te­le­nül el kell hin­nünk, hogy fes­te­ni öröm, a műél­ve­zet által pedig mi is része­sül­he­tünk a fes­tő örö­mé­ben.

Az első nagy neki­buz­du­lás, 2002 óta egy­re tere­bé­lye­se­dő Magyar Fes­té­szet Nap­ja mára tíz­na­pos ren­dez­vény­so­ro­zat­tá bővült, amely nem­csak Buda­pes­ten, hanem egy­re több más hazai és hatá­ra­in­kon túli magyar­lak­ta váro­sok­ban és művész­te­le­pe­ken is hódít.

A Magyar Fes­té­szet Nap­ja már nem­csak kiál­lí­tá­sok­kal jelent­ke­zik. 2006-ban pél­dá­ul a Művé­sze­tek Palo­tá­já­ban ren­de­zett port­ré­ki­ál­lí­tás modell­je­i­vel szín­pa­di beszél­ge­té­se­ket szer­vez­tek, a régi MEO — már akkor a WAX Wink­ler ArtX­te­ri­es — hely­szí­nén pedig a fes­té­szet által ihle­tett per­for­man­szot muta­tott be Atlasz Gábor (aki fes­tő­ként dip­lo­má­zott a Kép­ző­mű­vé­sze­ti Főis­ko­lán, és szín­pa­di akci­ó­it moz­gás­mű­vé­szet­nek hatá­roz­za meg) és tár­su­la­ta.

Akkor az M. S. mes­ter ötszáz éve fes­tett Vizi­tá­ció című fest­mé­nyét meg­ele­ve­ní­tő dara­bot mutat­ták be.

A Duna­Part alko­tó­kö­zös­ség­nek több mint száz fes­tő­mű­vész tag­ja van. Ez a szer­ve­ző­dés — szá­mos avant­gárd, hagyo­má­nyos és önma­gát külön­bö­ző esz­té­ti­kai elvek sze­rint meg­ha­tá­ro­zó for­má­ció között — a 90-es évek óta a művé­sze­ket vala­mi­fé­le laza szo­li­da­ri­tást is kife­je­ző kötő­dés­ben tart­ja össze. Nem lehet azt mon­da­ni, hogy a Duna­Part tár­sa­ság egy­faj­ta stí­lust kép­vi­sel, de azt talán igen, hogy a kép­ző­mű­vé­sze­ti kife­je­zé­si for­mák alap­já­ul meg­tart­ják a festmény-grafika-plasztika 20. szá­zad­ra kiala­kult for­ma­vi­lá­gán belü­li meg­je­le­ní­tést. Kép­ér­tel­me­zé­sük a klasszi­kus isko­lák taní­tá­sát foly­tat­ja, de ebben a meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ban is nyi­tot­tan a sok­fé­le meg­fo­gal­ma­zá­si mód­ra.

Brá­da üveg­ab­la­ka­i­nak, moza­ik­ké­pe­i­nek karak­te­ré­ben is az egy­ko­ri mes­te­rek, mint pél­dá­ul Szent­ivá­nyi Lajos vagy Pap Gyu­la, sőt akár Sar­kan­tyú Simon tisz­te­le­te is meg­mu­tat­ko­zik. De Brá­da nem­csak a hagyo­mány­őr­zést, hanem a művé­sze­ti érté­kek közös­sé­gi érvény­re jut­ta­tá­sát is fon­tos­nak tart­ja.

Volt egy­szer egy Nem­ze­ti Sza­lon…” — igen, volt. Saj­nos a két világ­há­bo­rú közöt­ti fes­té­szet eme össze­fo­gó intéz­mé­nye meg­szűnt az 50-es évek­ben, de azok a művé­szek, akik meg­őriz­ték egy­ko­ri érték­te­rem­tő ere­jét, előbb-utóbb meg­ta­lál­ták gon­do­la­ti­sá­ga újra­élesz­té­sé­nek lehe­tő­sé­gét. Brá­da Tibor, Deák Ilo­na, Szent­györ­gyi József, Gaj­zá­gó Sán­dor, Veress Sán­dor és még jó néhá­nyan az egyéb­ként jelen­tős teret hódí­tó abszt­rakt és avant­gárd irány­za­tok köze­pet­te is kép­vi­sel­ni óhajt­ják ezt a művész-közönség-kapcsolatra épü­lő viszonyt.

Ez az iga­zi szel­le­mi motor­ja a Magyar Fes­té­szet Nap­ja eddi­gi műkö­dé­sé­nek.

Éppen ezért rop­pant érde­kes, hogy a ren­dez­vény meg­ala­ku­lá­sá­nak szin­te a kez­de­te óta kiala­kí­tott struk­tú­ra milyen szé­les sti­lá­ris spekt­rum­ban kép­ze­li el és fog­lal­ja magá­ba a mai alko­tó­kat, a galé­ri­á­kat, az utcák, a kira­ka­tok és a pla­zák meg­mu­tat­ko­zá­si lehe­tő­sé­ge­it, teret adva ezzel kinek-kinek, hogy melyik for­má­ci­ó­hoz kap­cso­lód­jék.

Tavaly hat­van hely­szí­nen három­száz művész több mint két­ezer művét lát­hat­ta a közön­ség. A főren­dez­vény már nem is Buda­pes­ten, hanem Sze­ge­den volt a magyar sze­cesszi­ót amúgy is a maga külön­le­ges­sé­gé­vel kiemel­ke­dő­en kép­vi­se­lő, fel­újí­tott Reök-palotában. Itt külön­fé­le stí­lu­sú műve­ket lát­ha­tott együtt a közön­ség. Láto­más és indu­lat cím­mel a gyak­ran lírai exp­resszi­o­nis­tá­nak neve­zett Szent­györ­gyi József válogatott-hívott kol­lé­gá­kat. Nagy Gábor kurá­tor­ként a Líra a fes­té­szet­ben című tár­lat­ra az álta­la e kör­be tar­to­zó­nak tekin­tett fes­tő­kol­lé­gá­it hív­ta. A tisz­ta konst­ruk­ti­viz­mus egyik kép­vi­se­lő­je­ként ismert Fajó János a Lebeg­te­tett vászon cím­mel meg­hir­de­tett kiál­lí­tá­son vár­ta művész­tár­sa­i­val a láto­ga­tó­kat. Mind­eh­hez Atlasz Gábor és tár­su­la­ta csat­la­ko­zott, akik a meg­nyi­tón Ádám és Éva — tánc­met­szet Dürer nyo­mán című elő­adá­suk­ban a test­mű­vé­szet és a vizu­a­li­tás új dimen­zi­ó­it mutat­ták fel.

A sok-sok ese­mény közül néhá­nyat ki kell emel­nünk annak iga­zo­lá­sá­ul, hogy leg­alább jelez­zük: ezek a művé­szek sen­kit sem akar­nak kizár­ni, hanem szé­les­re tár­va a kaput, egy­szer egy évben a magyar festők-alkotók erő­tel­jes alko­tói képes­sé­ge­i­re akar­ják fel­hív­ni a figyel­met.

Brá­da Tibor tavaly Csík­sze­re­dán, majd Sep­si­szent­györ­gyön a hatá­ro­kon túli magyar művé­szek­kel együtt szer­ve­zett kiál­lí­tá­so­kat, Szlo­vé­ni­á­ban, a lend­vai vár­ban Sze­pes Hédi­nek, a Kul­tu­rá­lis Minisz­té­ri­um mun­ka­tár­sá­nak gon­do­zá­sá­ban, a Fia­ta­lok fes­té­sze­te cím­mel nyílt kiál­lí­tás, Szol­nok­ra a közel­múlt­ban fel­tűnt, és a rea­lis­ta nagy­mes­te­rek mai átér­tel­me­zé­sén dol­go­zó Sen­sa­ria fes­tő­cso­port anya­gát vit­te Lász­ló Dáni­el fes­tő­mű­vész. De a buda­pes­ti Olof Pal­me Ház­ban pél­dá­ul a Szi­nyei Mer­se Pál Tár­sa­ság alko­tó­it hív­ta M. Novák And­rás fes­tő­mű­vész kiál­lí­tás­ra, a Kép­ző­mű­vé­sze­ti Egye­te­men ún. Nyi­tott műter­mek napot tar­tot­tak, és itt folyt a beszél­ge­tés is Deim Pál fes­tő­mű­vésszel, az év fes­té­szet­na­pi nagy­dí­ja­sá­val.

A már koráb­bi évek jól bevált gya­kor­la­ta sze­rint a Med­nyánsz­ky Terem kurá­to­ra­ként Zöld Ani­kó fes­tő­mű­vész hív­ta sor­ra a Fes­tő­nők mini­ben cím­mel, a kis­mé­re­tű képek bemu­ta­tó­já­ra tár­sa­it, a Szent István-bazilika altemp­lo­má­ban Sza­bó Géza kano­nok és Far­kas Atti­la plé­bá­nos művé­szet­tör­té­nész mon­dott köszön­tő beszé­det az Élő szak­rá­lis fes­té­szet című tár­la­ton, ahol azon­ban már szob­rok, tex­til­mű­vek, gra­fi­kák is szép szám­mal sze­re­pel­tek. A Magyar Nem­ze­ti Galé­ri­á­ban a főigaz­ga­tó nyi­tot­ta meg Vas­zary János fes­tő­mű­vész tár­la­tát, a Csók Ist­ván Galé­ri­á­ban Lázár János ország­gyű­lé­si kép­vi­se­lő az 54. Hód­me­ző­vá­sár­he­lyi Őszi Tár­lat anya­gát. A Szent Gel­lért tér­től a Kosz­to­lá­nyi Dezső térig ter­je­dő kira­kat avagy zenés utcai tár­lat kurá­to­ra Zsol­nai Gábor ren­de­ző volt az, aki ere­de­ti­leg a XI. kerü­let­ből indult fes­té­szet­na­pi kez­de­mé­nye­zés egyik haté­kony mene­dzse­ré­vé vált.

Elmond­hat­juk, hogy ebbe a nagy­sza­bá­sú vál­lal­ko­zás­ba fok­ról fok­ra bekap­cso­lód­tak — mert fel­kér­ték a művé­szek őket — a galé­ri­á­sok, igaz­ga­tók, és poli­ti­ku­sok is. A gyak­ran elté­rő szem­lé­le­tű művé­szet­tör­té­né­szek is reme­kül érvé­nye­sül­het­tek, mint pl. Szu­ro­mi Pál, Weh­ner Tibor, Pogány Ö. Gábor, Pata­ki Gábor, Kozák Csa­ba, Feledy Balázs, Bakony­vá­ri M. Ágnes, Egri Mária, Ébli Gábor,
L. Meny­hért Lász­ló és mások, így Sas­vá­ri Ilo­na, a sorok­sá­ri galé­ria veze­tő­je, Vörös­váry Ákos műgyűj­tő vagy Lux Elvi­ra pszi­chi­á­ter, Csó­kay And­rás ideg­se­bész. A tör­té­né­sek sorá­nak kiemel­ke­dő ese­mé­nye az Aulich Art Galé­ri­á­ban a fes­té­szet­na­pi élet­mű­díj átadá­sa Doye­nek cím­mel. Külön elem­zést érde­mel­ne maga ez a gesz­tus, amely szin­tén eltűnt az elmúlt évti­ze­dek­ben az indi­vi­du­a­li­zá­ló­dott kiál­lí­tá­si ten­ger­ben, azaz a kiemel­ke­dő mun­kás­ság elis­me­ré­se. Idéz­zük ismét Brá­da Tibort, aki az ala­pí­tók nevé­ben a követ­ke­ző­ket mond­ta: „az élet­mű­díj oda­íté­lé­sé­nek fel­té­te­lei évek óta mit sem vál­toz­tak, azaz a jelöl­tek­nek nagy és kiemel­ke­dő élet­mű­vel kell ren­del­kez­ni­ük, első­sor­ban isko­la­te­rem­tő mun­ká­ju­kat érté­kel­jük, azt a több évti­ze­des erő­fe­szí­tést, ame­lyet a művé­sze­ti tudás, az alko­tói isme­re­tek átadá­sá­ért tet­tek.”

Ezt a kiemel­ke­dő és tisz­te­le­tet kife­je­ző gesz­tust, az elis­me­rést, a Kul­tu­rá­lis Minisz­té­ri­um okle­ve­lé­vel együtt a tanít­vá­nyok­ból, a Magyar Fes­té­szet Nap­ja veze­tő­i­nek köré­ből ala­kult kura­tó­ri­um közös meg­vi­ta­tá­sa, javas­la­tai alap­ján, végül is az emlí­tett galé­ri­á­ban ren­de­zett nagy­sza­bá­sú életmű-kiállítás és ünnep­ség kere­té­ben adják át.

A kor­társ magyar fes­té­szet olyan kivá­ló­sá­ga­it díjaz­ták idá­ig, mint az idén már 104 éves Los­son­czy Tamást, Kokas Igná­cot, Sváby Lajost Deim Pált és a közel­múlt­ban elhunyt Ger­zson Pált.

Los­son­czy Tamás­ról 2006-ban jelent meg Pata­ki Gábor és And­rá­si Gábor tanul­mány­kö­te­te. A két művé­szet­tör­té­nész sze­rint Los­son­czy 1939 körül talált rá arra a roman­ti­kus szür­re­a­lis­ta abszt­rak­ci­ó­ra, ame­lyet némi konst­ruk­ti­viz­mus is átszőtt. Kál­lai Ernő művé­szet­tör­té­nész köré­hez tar­toz­va is magá­nyos mes­ter maradt, akkor is, ha vol­tak olyan szel­le­mi roko­nai, mint pl. Gyar­ma­thy Tiha­mér vagy Kont­raszty Lász­ló. „Az egy gene­rá­ci­ó­hoz tar­to­zó élet­utak idő­vel szét­ágaz­nak, de a művé­szet­po­li­ti­kai lég­kör hul­lám­zá­sa­i­ból is követ­ke­zett, hogy az Euró­pai Isko­la körül egy adott tör­té­nel­mi pil­la­nat­ban cso­por­to­su­ló és együtt moz­du­ló tár­sa­ság tag­jai a hat­va­nas évek­től — ami­kor ismét tér nyí­lott előt­tük — egyé­ni és egy­más­tól izo­lált élet­mű­ve­ket bon­ta­koz­tas­sa­nak ki.”

Sváby Lajos­ról Egri Mária írta eddig a leg­ér­zé­ke­nyebb tanul­má­nyo­kat, meg­idéz­ve szá­mos mél­ta­tó­ját is. Két­ség­te­len, hogy Sváby Poór Ber­ta­lan és Kmetty János tanít­vá­nya­ként erup­tív fes­tői vilá­got terem­tett, élet­út­ját azon­ban nehe­zen lehet ma az egy­ko­ri tör­té­nel­mi hely­zet isme­re­te nél­kül meg­ér­te­ni. 1991–1995 közöt­ti kép­ző­mű­vé­sze­ti főis­ko­lai rek­tor­sá­ga ide­jén viszont a leg­na­gyobb tole­ran­ci­á­val pró­bál­ta a kife­je­zé­si for­mák közöt­ti egyen­súlyt meg­te­rem­te­ni. Medi­ta­tív, filo­zo­fi­kus meg­fo­gal­ma­zá­sa­i­val külö­nös ala­nya volt a róla készült port­ré­fil­mek­nek is. Egy Szent­föl­dön tett uta­zá­sa nyo­mán szü­le­tett 1989-ben vörös kré­tá­val raj­zolt drá­mai Gene­zis soro­za­ta — egy férfi- és egy nőalak — a terem­tés­ről, kínok­ról, az egy­más­ra­utalt­ság gyöt­rel­me­i­ről szen­ve­dé­lyes, egy­sze­rű vona­la­i­ban saját gyöt­rel­me­it bra­vú­ros kom­po­zí­ci­ók­ban jele­nít­ve meg. A szá­mos díj mel­lett, kül­föl­di és magyar­or­szá­gi kiál­lí­tá­sai min­dig nagy érdek­lő­dést kel­tet­tek. Sze­rin­te „a líra nem­csak érze­lem, sőt nem­csak sze­mé­lyes­ség — hanem bátor­ság is, mivel kímé­let­le­nül szem­be­néz önma­gá­val, s magá­ban a világ­gal”.

Kokas Ignác éppen Sváby ellen­té­te. 2006-ban, a Műcsar­nok­ban ren­de­zett gyűj­te­mé­nyes kiál­lí­tá­sa alkal­má­ból meg­je­lent kötet­ben írja: „A fes­tő sehol sem lát­ha­tó olyan mez­te­len való­já­ban, mint a képe­i­ben. Hogy ki ő, milyen a szí­ve, az esze. Vannak-e tit­kai, melyek­nek kizá­ró­lag ő a bir­to­ko­sa, és ezek­nek a tit­kok­nak az arcát milyen tisz­tán tud­ja meg­fo­gal­maz­ni, vagy még pon­to­sab­ban, lát­ha­tó­vá ten­ni…”

Az is jel­lem­ző e mes­te­rek­re, hogy kik írtak róluk, mun­kás­sá­guk­ról. Kokas Ignác szen­ve­dő és lát­vány­te­rem­tő fes­té­sze­tét Frank János pél­dá­ul így mél­tat­ta: nála „gya­ko­ri a szim­bo­li­kus alak, de tulaj­don­kép­pen min­den rész­le­té­nek ket­tős jelen­té­se van, néha több is, mint ahogy a fel­hők töme­gé­ből, a fák lom­bo­za­tá­ból a való­ság­ban is sok­fé­le for­mát tudunk kiol­vas­ni. Lírai és ant­ro­po­cent­ri­kus Kokas fes­té­sze­te akkor is, ha a képen nincs is ember­alak”. Az olaj­tem­pe­rá­val fes­tett, súlyos pik­tú­ra elfo­gad­ta­tá­sá­ért egyik leg­jobb értő­je­ként Rózsa Gyu­la tett sokat. Tan­do­ri Dezső sze­rint pedig „az elal­vás és a fel­éb­re­dés uta­zá­sa a Kokas-festészet!… Kevés len­ne annyit mon­da­ni, hogy Nap és Hold egyet­ért, kevés len­ne, ha egy­más­hoz búj­va lát­szód­ná­nak szé­pen. Fenn az égi mező­kön esnek a drá­mák. Fogal­munk sincs, mi tör­té­nik. Csak talál­gat­ha­tunk. Hol­ott min­den olyan éle­sen lát­szik.”

2007 kitün­te­tett­je Deim Pál volt. Az ő élet­pá­lyá­ja az avant­gárd kife­je­zés­mód egyé­ni meg­ol­dá­sát kere­ső és azt kimun­ká­ló, gon­dol­ko­dó fes­tő pél­dá­ja. 1952–1958 között a Hon­véd Kép­ző­mű­vész Szak­kör­ben tanult, a főis­ko­lán Ék Sán­dor és Pap Gyu­la osz­tá­lyá­ban, de csak Pogány Fri­gyes épí­tész­pro­fesszor elő­adá­sa­it tar­tot­ta a maga szá­má­ra meg­ha­tá­ro­zó­nak.

Mes­te­re­i­nek az ún. szent­end­rei isko­la nagy­ja­it, Vaj­da Lajost, Gadá­nyi Jenőt, Bar­csay Jenőt tekin­tet­te. Olyan sajá­tos zárt klu­bok­ban ismer­te meg a modern nyu­gat euró­pai fes­té­sze­tet, mint a híres zug­lói kör, de Lenin­grád­ban, Moszk­vá­ban, egy diák­ta­nul­mány­úton az otta­ni múze­u­mok­ban látott elő­ször ere­de­ti Matisse-okat, Picas­só­kat. Nagyon sokan fog­lal­koz­tak a szin­te rejt­je­les­nek is tekint­he­tő fes­té­sze­té­vel, a báb­ala­kok­kal elmon­dott élet­re­gé­nyek hideg-merev lát­vá­nyá­ba bur­kolt tör­té­ne­tek és azok fes­tői meg­ol­dá­sa­i­nak fel­fej­té­sé­vel. A szá­mos álla­mi kitün­te­tés­sel is elhal­mo­zott művész azon­ban soha nem szűnt meg kri­ti­kus és meg nem alku­vó sze­mé­lyi­ség és köz­éle­ti ember len­ni és marad­ni. Az Ernst Múze­um által kiadott könyv­so­ro­zat­ban jelent meg Uhl Gab­ri­el­la kivá­ló össze­ál­lí­tá­sá­ban a mes­ter­ről egy olyan rend­ha­gyó kötet, amely­ben ezt az olda­lát mutat­ja be a szer­ző. Itt olvas­ha­tunk Deim Pál­ról, a művé­sze­ti író­ról is. Ebbe­li tevé­keny­sé­gét meg­ha­tá­roz­ta az emlí­tett zug­lói kör veze­tő­jé­nek, Mol­nár Sán­dor­nak az avant­gárd maga­tar­tás értel­me­zé­se és a köré­be járó művész­tár­sak szel­le­mi kisu­gár­zá­sa. Talán az ő hatá­suk is köz­re­ját­szott abban, hogy szá­mos érté­ke­lést írt a modern magyar fes­té­szet hiva­ta­los körök­ben el nem ismert sze­mé­lyi­sé­ge­i­ről. Uhl Gari­el­lát idéz­zük: „Deim írá­sa­i­ból két­fé­le művész­egyé­ni­ség bon­ta­ko­zik ki. A láng­lel­kű zse­nié és a csen­des épít­ke­ző típu­sé”, majd idé­zi Kon­dor Bélá­ról írott egyik leve­lé­ből a követ­ke­ző­ket: „van a nyu­godt, meg­fon­tolt, hosszú távon épít­ke­ző, az egyik, gyor­san égő, önpusz­tí­tó, tra­gi­ku­san élő, kör­nye­ze­té­vel nehe­zen meg­fé­rő másik (Pető­fi, Ady, Lati­no­vits). Ez utób­bi­hoz tar­to­zott Kon­dor Béla is. Ezt a típust mind­ég nagyobb figye­lem kísé­ri, mert a szem­ben­ál­lás, az eti­kus kiál­lás, igaz­ság­ér­zet náluk jelent­ke­zett a leg­ki­éle­zet­teb­ben … így lesz ezek­ből a nevek­ből lát­ha­tat­lan kokár­da.”

A 2005-ös esz­ten­dő­be­li díja­zot­tat, Ger­zson Pált hagy­tam e váz­la­tos átte­kin­tés végé­re. Mar­káns sze­mé­lyi­sé­ge volt a Kép­ző­mű­vé­sze­ti Főis­ko­la taná­ri kará­nak és a Kép­ző­mű­vé­szek és Ipar­mű­vé­szek Szö­vet­sé­gé­nek. Németh Lajos sze­rint Ger­zson fes­tő­ként is meg­őriz­te a „homo faber”, a kéz­mű­ves szak­mai tisz­tes­sé­gé­ből az anyag, a meg­csi­ná­lás, a tevé­keny­ség előt­ti alá­za­tot. Főis­ko­lás­ként meg­ta­pasz­tal­ta a dik­ta­tú­ra ter­mé­sze­tét. Azt, amit Illyés Gyu­la így jel­lem­zett: „ekkor páro­sí­tot­ták a hattyút a görénnyel, a művé­sze­tet a poli­ti­ká­val”. Nehéz úton jutott el Nagy Balogh János kubis­ta képe­i­nek hatá­sá­tól addig a tüne­mé­nyes táj­kép­kom­po­ná­lá­sig, amely végül is a Bala­ton igé­ze­té­be von­ta őt is. Ez a táj, szig­li­ge­ti házá­nak és a sző­lő­vi­dék medi­ter­rán lég­kö­ré­nek a hatá­sa ben­ne sajá­to­san vált emel­ke­dett táj­ké­pi szim­fó­ni­á­vá. A magyar kul­tú­ra hely­ze­tén töp­reng­ve írta egy­szer: „Az euró­pai kul­tú­ra viszo­nya­it elő­de­im köz­ve­tí­té­sé­vel sze­mé­lyes hagyo­má­nya­im­nak tekin­tem. Elő­de­im köz­ve­tí­té­se a meg­ér­tés magas fokán a mi vilá­gunk­hoz iga­zí­tot­ta, ahogy tud­ta, az embe­ri érté­ke­ket… Kör­nye­ze­tem­ben elég­gé elbur­ján­zott a művé­szet ködö­sí­té­se, a varázs, a révü­let az affek­tá­lás. Ezek éme­lyí­te­nek. Az embe­ri ter­mé­szet meg­is­me­ré­se ugyan meg­ha­lad­ja az ember befo­ga­dó­ké­pes­sé­gét, de a fel­fe­de­zé­sek lehe­tő­sé­ge a figyel­mes ember leg­na­gyobb örö­me. A fel­fe­de­ző­kedv… előbb- utóbb szen­ve­déllyé válik, és ez, mint min­den túl­zás, veszé­lyes. A művészt ez a veszély izgat­ja, éppen ezért kemény stra­té­gi­át ala­kít ki, hogy kuta­tá­sa tár­gyát meg­hó­dít­sa és a világ rá eső részét domesz­ti­kál­ja. Tel­je­sen remény­te­len­nek látom a jövő művé­sze­ti kul­tú­rá­ját, ha tovább­ra is hagy­juk nyu­god­ni a múlt érté­ke­it. Nekünk fes­tők­nek vala­hogy meg kell talál­nunk a for­má­ját annak, hogy az egye­dü­li lehe­tő­sé­gün­ket köves­sük, és sajá­tos magyar arcun­kat ne veszít­sük el. De kul­tú­ránk itt­hon sem él. Csak múze­u­mi letét. Hatal­mas örök­sé­günk gya­kor­la­ti­lag med­dő. Köte­les­sé­günk… követ­ni elő­de­in­ket, hiszen az örök­ség egyik cél­ja ez, fel kell ismer­nünk a magunk bir­to­kát, hogy bejár­has­suk való­sá­gos dimen­zi­ó­in­kat.”

Mikor e soro­kat írom, a 2008-as októ­be­ri Magyar Fes­té­szet Nap­já­nak elő­ké­szü­le­tei éppen befe­je­zé­sük­höz köze­led­nek. Acél vál­to­zat­lan, a művelt­ség­ben gya­ra­po­dó közön­ség párt­fo­gá­sá­nak elnye­ré­se, ám anya­gi támo­ga­tás híján a prog­ra­mok meg­va­ló­sí­tá­sa egy­re nehe­zebb. És még­is, lesz ren­ge­teg ren­dez­vény, újra fel­fe­dez­zük jele­nün­ket, újra meg­cso­dál­juk a klasszi­ku­so­kat és a mai fia­ta­lo­kat, akik között vál­to­zat­la­nul kife­szül a nagy „fes­tő­vá­szon”, vagy beszív a szín­pad, vagy a meg­hitt kis­ga­lé­ria pár­be­szé­dé­nek kívá­ná­sa, a meg­is­me­rés vágya.

Kez­det­ben, ami­kor a budai Feneketlen-tó part­ján a Szent István-pannó a sza­bad ég alatt feszült, ame­lyet a lel­kes fes­tők közö­sen fes­tet­tek (és amely, ha igaz, jelen­leg a simon­tor­nyai múze­um­ban vár jobb sor­sá­ra), biza­lom és elszánt­ság töl­töt­te el a lel­ke­ket. Szent Lukács­nak, a fes­tők, orvo­sok védő­szent­jé­nek köl­tői emel­ke­dett­sé­gű szob­rát Mada­rassy Ist­ván ötvös-szobrász 2001-ben haj­lí­tot­ta vörös­réz lemez­be, amely kez­de­tek­től kísé­ri ezt a ren­dez­vényt, hogy óvja és biz­tas­sa a min­den­ko­ri köl­tőt, fes­tőt, zenészt: épp­oly örök­ér­vé­nyű­ek lesz­nek mai alko­tá­sa­ik, amint az álta­la hir­de­tett ősi igaz­sá­gok.