kokas_ignac_091111_500x334

KOKAS IGNÁC

90 ÉVE SZÜLETETT KOKAS IGNÁC FESTŐMŰVÉSZ

MIKOR A POSTÁS VARÁZSÜTÉSRE ELTŰNT a lépcső­ház­ból, és csak egy jó óra múlva, meg­nö­ve­ke­dett önbe­csü­lés­sel került elő, akkor tud­tuk, hogy Kokas Mes­ter volt az, aki őt behívta, hellyel és pálin­ká­val kínálta, hogy a mód­ját meg­adva, kicsit elbe­szél­ges­sen vele a világ dolgairól.

Egy olyan ház­ban, ahol 21 műte­rem van, sokat lát, de még töb­bet hall az ember, sok­szor a nem neki szánt dol­go­kat is. Nyi­tott ajtók és abla­kok mel­lett ez nem nehéz. Beval­lom, volt Kokas Mes­ter­nek egy időn­ként vissza­térő magán­száma ezen a lát­ha­tat­lan stan­dup for­gó­szín­pa­don. Ilyen­kor alig­ha­nem egy vidéki jóba­rát vagy rokon tele­fon­hí­vásra vála­szol­ga­tott jó han­go­san, mert ízes és meg­fon­tolt rész­le­tes­ség­gel azt mondta el, melyik pálin­ká­ból, eset­leg bor­ból, kol­bász­ból, sza­lon­ná­ból milyen minő­ségűt és mennyit volna haj­landó kész­ség­gel igénybe venni. Meg­fon­tolt hang­hor­do­zá­sát én min­dig nagy élve­zet­tel figyel­tem, mert az élet sze­re­te­téről és élve­ze­téről szóló ige­hir­de­tés­sel ért fel az, aho­gyan ő a táp­lál­ko­zás által kínált lehető­sé­ge­ket mérlegelte.

SAJNOS, MA MÁR CSAK MI IDŐSEBBEK EMLÉKSZÜNK azokra az időkre, ami­kor min­den esz­tendő­ben volt a Műcsar­nok­ban orszá­gos képzőmű­vé­szeti kiál­lí­tás. A fia­tal kol­lé­gák már nem tud­ják, mit veszí­te­nek azzal, hogy ma nin­cse­nek ilyen műcsar­noki tár­la­tok. Szkok Iván, aki a magyar képzőmű­vé­szek szö­vet­sé­gé­nek elnö­ke­ként az éle­téből esz­tendő­ket szánt arra a küz­de­lemre, hogy az éven­kéni műcsar­noki kiál­lí­tá­sok rendje újra hely­re­áll­jon, és aki­nek az ünne­pel­tünkről, Kokas Ignác­ról készült port­réit itt lát­hat­ják, tudna mesélni erről. Ezek a tár­la­tok tar­tot­ták össze és tet­ték átte­kint­hetővé a festők és szob­rá­szok vilá­gát. Ez volt a hely, ahol a gene­rá­ciók meg­is­mer­het­ték egy­mást és összenőt­tek, ahol a sem­miből lép­tek elő az új tehet­sé­gek, a sze­münk lát­tára ala­kul­tak életmű­vek, és azál­tal nőt­tek isko­la­te­remtő mes­te­rekké a leg­von­zóbb, leg­erő­tel­je­sebb művek alko­tói, hogy min­den aka­dály elle­nére az élet igaz­ság­ról beszéltek.

Ilyen alka­lom hozta egy híján 50 éve talál­ko­zá­so­mat Kokas Ignác Nap­bé­lyeg­zett című képé­vel is, amely­nek addig soha­nem­lá­tott mély­sé­ges bar­na­bár­sony bőre és csont­fe­hé­re­i­nek csi­kor­duló fak­tú­rája egyik percről a másikra bepil­lan­tást nyi­tott egy vonzó új világra. Azon kap­tuk magun­kat, hogy készülő képe­ink előtt állva, önkén­te­le­nül kezd­jük követni az ő kezé­nek elkép­zelt moz­du­la­tait, ecset­jé­nek járá­sát. Ilyen ráér­zé­sek­ből épül­nek a művé­szet lépcső­fo­kai, az intu­i­ció várat­lan éles­el­méjű­sége előre kiszá­mít­ha­tat­lan ins­pi­rá­ci­ók­ból táp­lál­ko­zik. Egy-egy remekmű sok jó festő sor­sára volt így döntő hatással.

HÉT ÉVE MÁR, hogy itt a műte­rem­ház kapucsar-nokában hete­ken át égtek a gyer­tyák, mert meg­halt a Mes­te­rek Mes­tere, Kokas Ignác, a magyar fes­té­szet egyik leg­na­gyobb, leg­ere­de­tibb egyé­ni­sége. Koz­mi­kus ihle­tésű, tisz­tán honi ere­detű fes­té­szete épp­olyan ősi ter­mé­sze­tes­ség­gel nőtt ki a magyar földből, mint annak ide­jén Kodály és Bar­tók világ­ra­szóló zenéje. Kokas Ignác képei nagy­lé­leg­zetű, szo­bor­sú­lyú láto­má­sok. Pen­ge­éles érdes tája­iba a kép­ze­let bere­pülni kény­sze­rül, csak úgy köz­le­ked­het. Palet­tá­já­ról pig­ment pán­cél­ként meg­te­rem a föld­nek min­den aranyló rozs­dája, zöl­des umb­rája, a kris­tá­lyok min­den szi­vár­vá­nyos sárga-kékje.

Kom­po­zí­ci­ó­i­nak tere ránk­zá­rul, mint földi ember­lé­tünk közös fizikai-szellemi burka. A sza­bad ég alatt földre boruló ember isten­képe ez, miként az a rövid, szívbe mar­koló önval­lo­mása is, ami itt emlék­táb­lá­ján olvas­ható:
ISTEN GYERMEKE VAGYOK EGY MARÉK FŰSZÁLLAL
Héjak és magok, tökszár-galaxisok és csí­ra­in­dák haj­szál­rú­gói, tok­lász pen­ge­élek és pely­va­rás­po­lyok, hagy­ma­héj hár­tyák, föld­bu­bo­ré­kok, viruló sár­í­ri­szek, föl­det sar­ká­ból kifor­dító égi vas­ekék, a han­to­lat­lan hol­tak és hán­tat­lan dom­bok világa ez, ahol szirom-membránok rezo­nál­nak a harang­szó hang­rob­ba­ná­sa­ira. Hol és mikor? Képei címét idézve: ’útköz­ben’ ’ég és föld között”, a „terem­tés utáni vala­hány­ban”.
Gyak­ran lát­hat­tuk őt szét­tárt karok­kal varázs­la­tos tör­té­ne­te­ket mesélni. Élete egyet­len csoda-látó és tar­tóz­kodó sze­re­lem, amely­nek általa hegybe-hordott aján­dé­kai illőn viszon­zás nél­kül marad­tak. Min­denki sze­rette őt, mert hor­dozta magá­ban mind­azt, amit önma­gunk­ban sze­retni képe­sek vagyunk.

2016. októ­ber 14.

Mészá­ros Géza

Comments are closed.