kokas_ignac_091111_500x334

KOKAS IGNÁC

90 ÉVE SZÜLETETT KOKAS IGNÁC FESTŐMŰVÉSZ

MIKOR A POSTÁS VARÁZSÜTÉSRE ELTŰNT a lép­cső­ház­ból, és csak egy jó óra múl­va, meg­nö­ve­ke­dett ön­be­csü­lés­sel ke­rült elő, ak­kor tud­tuk, hogy Kokas Mester volt az, aki őt be­hív­ta, hellyel és pá­lin­ká­val kí­nál­ta, hogy a mód­ját meg­ad­va, ki­csit el­be­szél­ges­sen ve­le a vi­lág dol­ga­i­ról.

Egy olyan ház­ban, ahol 21 mű­te­rem van, so­kat lát, de még töb­bet hall az em­ber, sok­szor a nem ne­ki szánt dol­go­kat is. Nyitott aj­tók és ab­la­kok mel­lett ez nem ne­héz. Bevallom, volt Kokas Mesternek egy időn­ként vissza­té­rő ma­gán­szá­ma ezen a lát­ha­tat­lan stan­dup for­gó­szín­pa­don. Ilyenkor alig­ha­nem egy vi­dé­ki jó­ba­rát vagy ro­kon te­le­fon­hí­vás­ra vá­la­szol­ga­tott jó han­go­san, mert ízes és meg­fon­tolt rész­le­tes­ség­gel azt mond­ta el, me­lyik pá­lin­ká­ból, eset­leg bor­ból, kol­bász­ból, sza­lon­ná­ból mi­lyen mi­nő­sé­gűt és mennyit vol­na haj­lan­dó kész­ség­gel igény­be ven­ni. Megfontolt hang­hor­do­zá­sát én min­dig nagy él­ve­zet­tel fi­gyel­tem, mert az élet sze­re­te­té­ről és él­ve­ze­té­ről szó­ló ige­hir­de­tés­sel ért fel az, aho­gyan ő a táp­lál­ko­zás ál­tal kí­nált le­he­tő­sé­ge­ket mér­le­gel­te.

SAJNOS, MA MÁR CSAK MI IDŐSEBBEK EMLÉKSZÜNK azok­ra az idők­re, ami­kor min­den esz­ten­dő­ben volt a Műcsarnokban or­szá­gos kép­ző­mű­vé­sze­ti ki­ál­lí­tás. A fi­a­tal kol­lé­gák már nem tud­ják, mit ve­szí­te­nek az­zal, hogy ma nin­cse­nek ilyen mű­csar­no­ki tár­la­tok. Szkok Iván, aki a ma­gyar kép­ző­mű­vé­szek szö­vet­sé­gé­nek el­nö­ke­ként az éle­té­ből esz­ten­dő­ket szánt ar­ra a küz­de­lem­re, hogy az éven­ké­ni mű­csar­no­ki ki­ál­lí­tá­sok rend­je új­ra hely­re­áll­jon, és aki­nek az ün­ne­pel­tünk­ről, Kokas Ignácról ké­szült port­ré­it itt lát­hat­ják, tud­na me­sél­ni er­ről. Ezek a tár­la­tok tar­tot­ták össze és tet­ték át­te­kint­he­tő­vé a fes­tők és szob­rá­szok vi­lá­gát. Ez volt a hely, ahol a ge­ne­rá­ci­ók meg­is­mer­het­ték egy­mást és össze­nőt­tek, ahol a sem­mi­ből lép­tek elő az új te­het­sé­gek, a sze­münk lát­tá­ra ala­kul­tak élet­mű­vek, és az­ál­tal nőt­tek is­ko­la­te­rem­tő mes­te­rek­ké a leg­von­zóbb, leg­erő­tel­je­sebb mű­vek al­ko­tói, hogy min­den aka­dály el­le­né­re az élet igaz­ság­ról be­szél­tek.

Ilyen al­ka­lom hoz­ta egy hí­ján 50 éve ta­lál­ko­zá­so­mat Kokas Ignác Napbélyegzett cí­mű ké­pé­vel is, amely­nek ad­dig so­ha­nem­lá­tott mély­sé­ges bar­na­bár­sony bő­re és csont­fe­hé­re­i­nek csi­kor­du­ló fak­tú­rá­ja egyik perc­ről a má­sik­ra be­pil­lan­tást nyi­tott egy von­zó új vi­lág­ra. Azon kap­tuk ma­gun­kat, hogy ké­szü­lő ké­pe­ink előtt áll­va, ön­kén­te­le­nül kezd­jük kö­vet­ni az ő ke­zé­nek el­kép­zelt moz­du­la­ta­it, ecset­jé­nek já­rá­sát. Ilyen rá­ér­zé­sek­ből épül­nek a mű­vé­szet lép­cső­fo­kai, az in­tu­i­ció vá­rat­lan éles­el­mé­jű­sé­ge elő­re ki­szá­mít­ha­tat­lan ins­pi­rá­ci­ók­ból táp­lál­ko­zik. Egy-egy re­mek­mű sok jó fes­tő sor­sá­ra volt így dön­tő ha­tás­sal.

HÉT ÉVE MÁR, hogy itt a mű­te­rem­ház kapucsar-nokában he­te­ken át ég­tek a gyer­tyák, mert meg­halt a Mesterek Mestere, Kokas Ignác, a ma­gyar fes­té­szet egyik leg­na­gyobb, leg­ere­de­tibb egyé­ni­sé­ge. Kozmikus ih­le­té­sű, tisz­tán ho­ni ere­de­tű fes­té­sze­te épp­olyan ősi ter­mé­sze­tes­ség­gel nőtt ki a ma­gyar föld­ből, mint an­nak ide­jén Kodály és Bartók vi­lág­ra­szó­ló ze­né­je. Kokas Ignác ké­pei nagy­lé­leg­ze­tű, szo­bor­sú­lyú lá­to­má­sok. Pengeéles ér­des tá­ja­i­ba a kép­ze­let be­re­pül­ni kény­sze­rül, csak úgy köz­le­ked­het. Palettájáról pig­ment pán­cél­ként meg­te­rem a föld­nek min­den arany­ló rozs­dá­ja, zöl­des um­brá­ja, a kris­tá­lyok min­den szi­vár­vá­nyos sárga-kékje.

Kompozícióinak te­re ránk­zá­rul, mint föl­di em­ber­lé­tünk kö­zös fizikai-szellemi bur­ka. A sza­bad ég alatt föld­re bo­ru­ló em­ber is­ten­ké­pe ez, mi­ként az a rö­vid, szív­be mar­ko­ló ön­val­lo­má­sa is, ami itt em­lék­táb­lá­ján ol­vas­ha­tó:
ISTEN GYERMEKE VAGYOK EGY MARÉK FŰSZÁLLAL
Héjak és ma­gok, tökszár-galaxisok és csí­ra­in­dák haj­szál­rú­gói, tok­lász pen­ge­élek és pely­va­rás­po­lyok, hagy­ma­héj hár­tyák, föld­bu­bo­ré­kok, vi­ru­ló sár­íri­szek, föl­det sar­ká­ból ki­for­dí­tó égi vas­ekék, a han­to­lat­lan hol­tak és hán­tat­lan dom­bok vi­lá­ga ez, ahol szirom-membránok re­zo­nál­nak a ha­rang­szó hang­rob­ba­ná­sa­i­ra. Hol és mi­kor? Képei cí­mét idéz­ve: ’út­köz­ben’ ’ég és föld kö­zött”, a „te­rem­tés utá­ni va­la­hány­ban”.
Gyakran lát­hat­tuk őt szét­tárt ka­rok­kal va­rázs­la­tos tör­té­ne­te­ket me­sél­ni. Élete egyet­len csoda-látó és tar­tóz­ko­dó sze­re­lem, amely­nek ál­ta­la hegybe-hordott aján­dé­kai il­lőn vi­szon­zás nél­kül ma­rad­tak. Mindenki sze­ret­te őt, mert hor­doz­ta ma­gá­ban mind­azt, amit ön­ma­gunk­ban sze­ret­ni ké­pe­sek va­gyunk.

2016. ok­tó­ber 14.

Mészáros Géza

Comments are closed.