KOKAS IGNÁC

90 ÉVE SZÜLETETT KOKAS IGNÁC FESTŐMŰVÉSZ

MIKOR A POSTÁS VARÁZSÜTÉSRE ELTŰNT a lép­cső­ház­ból, és csak egy jó óra múl­va, meg­nö­ve­ke­dett önbe­csü­lés­sel került elő, akkor tud­tuk, hogy Kokas Mes­ter volt az, aki őt behív­ta, hellyel és pálin­ká­val kínál­ta, hogy a mód­ját meg­ad­va, kicsit elbe­szél­ges­sen vele a világ dol­ga­i­ról.

Egy olyan ház­ban, ahol 21 műte­rem van, sokat lát, de még töb­bet hall az ember, sok­szor a nem neki szánt dol­go­kat is. Nyi­tott ajtók és abla­kok mel­lett ez nem nehéz. Beval­lom, volt Kokas Mes­ter­nek egy időn­ként vissza­té­rő magán­szá­ma ezen a lát­ha­tat­lan stan­dup for­gó­szín­pa­don. Ilyen­kor alig­ha­nem egy vidé­ki jóba­rát vagy rokon tele­fon­hí­vás­ra vála­szol­ga­tott jó han­go­san, mert ízes és meg­fon­tolt rész­le­tes­ség­gel azt mond­ta el, melyik pálin­ká­ból, eset­leg bor­ból, kol­bász­ból, sza­lon­ná­ból milyen minő­sé­gűt és mennyit vol­na haj­lan­dó kész­ség­gel igény­be ven­ni. Meg­fon­tolt hang­hor­do­zá­sát én min­dig nagy élve­zet­tel figyel­tem, mert az élet sze­re­te­té­ről és élve­ze­té­ről szó­ló ige­hir­de­tés­sel ért fel az, aho­gyan ő a táp­lál­ko­zás által kínált lehe­tő­sé­ge­ket mér­le­gel­te.

SAJNOS, MA MÁR CSAK MI IDŐSEBBEK EMLÉKSZÜNK azok­ra az idők­re, ami­kor min­den esz­ten­dő­ben volt a Műcsar­nok­ban orszá­gos kép­ző­mű­vé­sze­ti kiál­lí­tás. A fia­tal kol­lé­gák már nem tud­ják, mit veszí­te­nek azzal, hogy ma nin­cse­nek ilyen műcsar­no­ki tár­la­tok. Szkok Iván, aki a magyar kép­ző­mű­vé­szek szö­vet­sé­gé­nek elnö­ke­ként az éle­té­ből esz­ten­dő­ket szánt arra a küz­de­lem­re, hogy az éven­ké­ni műcsar­no­ki kiál­lí­tá­sok rend­je újra hely­re­áll­jon, és aki­nek az ünne­pel­tünk­ről, Kokas Ignác­ról készült port­ré­it itt lát­hat­ják, tud­na mesél­ni erről. Ezek a tár­la­tok tar­tot­ták össze és tet­ték átte­kint­he­tő­vé a fes­tők és szob­rá­szok vilá­gát. Ez volt a hely, ahol a gene­rá­ci­ók meg­is­mer­het­ték egy­mást és össze­nőt­tek, ahol a sem­mi­ből lép­tek elő az új tehet­sé­gek, a sze­münk lát­tá­ra ala­kul­tak élet­mű­vek, és azál­tal nőt­tek isko­la­te­rem­tő mes­te­rek­ké a leg­von­zóbb, leg­erő­tel­je­sebb művek alko­tói, hogy min­den aka­dály elle­né­re az élet igaz­ság­ról beszél­tek.

Ilyen alka­lom hoz­ta egy híján 50 éve talál­ko­zá­so­mat Kokas Ignác Nap­bé­lyeg­zett című képé­vel is, amely­nek addig soha­nem­lá­tott mély­sé­ges bar­na­bár­sony bőre és csont­fe­hé­re­i­nek csi­kor­du­ló fak­tú­rá­ja egyik perc­ről a másik­ra bepil­lan­tást nyi­tott egy von­zó új világ­ra. Azon kap­tuk magun­kat, hogy készü­lő képe­ink előtt áll­va, önkén­te­le­nül kezd­jük követ­ni az ő kezé­nek elkép­zelt moz­du­la­ta­it, ecset­jé­nek járá­sát. Ilyen ráér­zé­sek­ből épül­nek a művé­szet lép­cső­fo­kai, az intu­i­ció várat­lan éles­el­mé­jű­sé­ge elő­re kiszá­mít­ha­tat­lan ins­pi­rá­ci­ók­ból táp­lál­ko­zik. Egy-egy remek­mű sok jó fes­tő sor­sá­ra volt így dön­tő hatás­sal.

HÉT ÉVE MÁR, hogy itt a műte­rem­ház kapucsar-nokában hete­ken át égtek a gyer­tyák, mert meg­halt a Mes­te­rek Mes­te­re, Kokas Ignác, a magyar fes­té­szet egyik leg­na­gyobb, leg­ere­de­tibb egyé­ni­sé­ge. Koz­mi­kus ihle­té­sű, tisz­tán honi ere­de­tű fes­té­sze­te épp­olyan ősi ter­mé­sze­tes­ség­gel nőtt ki a magyar föld­ből, mint annak ide­jén Kodály és Bar­tók világ­ra­szó­ló zené­je. Kokas Ignác képei nagy­lé­leg­ze­tű, szo­bor­sú­lyú láto­má­sok. Pen­ge­éles érdes tája­i­ba a kép­ze­let bere­pül­ni kény­sze­rül, csak úgy köz­le­ked­het. Palet­tá­já­ról pig­ment pán­cél­ként meg­te­rem a föld­nek min­den arany­ló rozs­dá­ja, zöl­des umbrá­ja, a kris­tá­lyok min­den szi­vár­vá­nyos sárga-kékje.

Kom­po­zí­ci­ó­i­nak tere ránk­zá­rul, mint föl­di ember­lé­tünk közös fizikai-szellemi bur­ka. A sza­bad ég alatt föld­re boru­ló ember isten­ké­pe ez, miként az a rövid, szív­be mar­ko­ló önval­lo­má­sa is, ami itt emlék­táb­lá­ján olvas­ha­tó:
ISTEN GYERMEKE VAGYOK EGY MARÉK FŰSZÁLLAL
Héjak és magok, tökszár-galaxisok és csí­ra­in­dák haj­szál­rú­gói, tok­lász pen­ge­élek és pely­va­rás­po­lyok, hagy­ma­héj hár­tyák, föld­bu­bo­ré­kok, viru­ló sár­íri­szek, föl­det sar­ká­ból kifor­dí­tó égi vas­ekék, a han­to­lat­lan hol­tak és hán­tat­lan dom­bok vilá­ga ez, ahol szirom-membránok rezo­nál­nak a harang­szó hang­rob­ba­ná­sa­i­ra. Hol és mikor? Képei címét idéz­ve: ’útköz­ben’ ’ég és föld között”, a „terem­tés utá­ni vala­hány­ban”.
Gyak­ran lát­hat­tuk őt szét­tárt karok­kal varázs­la­tos tör­té­ne­te­ket mesél­ni. Éle­te egyet­len csoda-látó és tar­tóz­ko­dó sze­re­lem, amely­nek álta­la hegybe-hordott aján­dé­kai illőn viszon­zás nél­kül marad­tak. Min­den­ki sze­ret­te őt, mert hor­doz­ta magá­ban mind­azt, amit önma­gunk­ban sze­ret­ni képe­sek vagyunk.

2016. októ­ber 14.

Mészá­ros Géza