P. Szabó Ernő: Mint hal a vízben -XVI. MFN

Külön­bö­ző kiál­lí­tó­he­lyek, 2017.IX.10. – XII.17.
Meg­je­lent az ÚjMű­vé­szet folyó­irat­ban

Mint hal a víz­ben: Buda­pest egyik leg­kva­li­tá­so­sabb kor­társ épü­le­té­ben, a Bál­ná­ban, köz­vet­le­nül a Duna part­ján – bár ki tud­ja, mikor fog­tak abban utol­já­ra halat, és ha igen, akkor mikor ettek belő­le utol­já­ra — majd két­száz művész alko­tá­sa a para­vá­no­kon, díjak a szak­má­tól, díjak a minisz­té­ri­um­tól… nos, kell-e több ahhoz, hogy egy kor­társ magyar fes­tő így érez­ze magát? Az ember nem is nagyon érti, mi a baj a művé­szet körül, vagy éppen mi volt a baj tizen­hat évvel ezelőtt, ami arra ösz­tö­nöz­te kor­társ magyar művé­szek és művé­szet­ba­rá­tok egy cso­port­ját, hogy Szent Lukács­hoz, az orvo­sok és fes­tők védő­szent­jé­hez fohász­kod­jon, segít­sen már a magyar fes­té­szet érté­ke­i­nek őrzé­sé­ben, illet­ve gya­ra­pí­tá­sá­ban, mél­tó meg­mu­ta­tá­sá­ban. Min­den­eset­re jól tet­ték, amit tet­tek, s a fohász­hoz sze­ren­csé­re megkeresték-megtalálták meg­fe­le­lő napot, neve­ze­te­sen a szent szü­le­tés­nap­ját, októ­ber 18-át, maguk pedig kiál­lí­tá­sok, szim­poz­io­nok, tár­lat­ve­ze­té­sek szer­ve­zé­sé­vel igye­kez­tek elő­se­gí­te­ni a szép cél meg­va­ló­su­lá­sát a mot­tó­ként válasz­tott Babits-idézet szel­le­mé­ben: „Én képe­ket aka­rok lát­ni a fala­kon, hogy újra kinyis­sák előt­tem a vilá­got.”

Újbu­dán indult útjá­ra a ren­dez­vény­so­ro­zat 2002-ben, a Duna­part alko­tó­kö­zös­ség néhány művé­szé­nek, Brá­da Tibor, Fabók Gyu­la, Szent­györ­gyi József fes­tő­mű­vé­szek­nek, vala­mint Zsol­nay Gábor­nak és Bayer Ilo­ná­nak köszön­he­tő­en, s akkor való­ban nap volt a nap, azaz való­ban októ­ber 18-án nyi­tot­ták meg azt a néhány tár­la­tot, amely­ből az ese­mény­so­ro­zat állt. Újbu­da ma is az egyik köz­pon­ti hely­szín, s a meg­nyi­tó­kon, tár­lat­ve­ze­té­se­ken túl az otta­ni prog­ram egyik csúcs­pont­ja a Csontváry-emléktábla meg­ko­szo­rú­zá­sa a Gár­do­nyi téren (némi malí­ci­á­val szól­va: ő iga­zán a mi fes­tőnk, a mag­va­ro­kon kívül sehol más­hol nem értik a vilá­gon), a hely­szí­nek és a ren­dez­vény­na­pok szá­ma azon­ban az idők folya­mán ala­po­san meg­sza­po­ro­dott. Az első kap­cso­ló­dó kiál­lí­tás már szep­tem­ber 10-én meg­nyílt, s csak decem­ber 17-én zár majd be az utol­só, a Szol­no­ki Kép­ző­mű­vé­sze­ti Tár­sa­ság éves bemu­ta­tó­ja Szol­no­kon.

A Magyar Fes­té­szet Nap­ja ese­mé­nye­it a hason­ló elne­ve­zé­sű ala­pít­vány koor­di­nál­ja, ennek elnö­ki tiszt­sé­gét az egyik ala­pí­tó­tól, Brá­da Tibor­tól az idén vet­te át Vere­bes György fes­tő­mű­vész. Az indu­lás idő­sza­ká­nak spon­tán módon lét­re­jött ese­mé­nyei helyett az utób­bi idő­szak­ban egy­re terv­sze­rűb­ben épül fel a ren­dez­vény­so­ro­zat, a köz­pon­ti kiál­lí­tá­son pél­dá­ul az utób­bi öt évben együtt állít­ják ki a sze­ni­o­rok, a fia­tal alko­tók és a közép­nem­ze­dék tag­ja­i­nak a műve­it, ekkor adják át a díja­kat a külön­bö­ző kor­cso­por­tok­nak: az élet­mű­dí­jat egy sze­ni­or­nak, a fes­té­sze­ti díjat a közép­nem­ze­dék egyik tag­já­nak s a Matics­ka Jenő — díjat az egyik fia­tal­nak. Ebben az évben nem kis meg­le­pe­tés­re Haj­nal Gab­ri­el­la tex­til­mű­vész lett az élet­mű­dí­jas, Berez­nai Péter közép­ge­ne­rá­ci­ós kitün­te­tett alko­tó, és Szen­te­le­ki Gábort talál­ták a leg­ígé­re­te­sebb fia­tal­nak.

A doye­nek élet­mű­dí­já­nak a rang­ját egyéb­ként mi sem érzé­kel­te­ti job­ban, mint az utol­só évek díja­sa­i­nak a név­so­ra: meg­kap­ta az elis­me­rést Ilo­na Kese­rű Ilo­na (2013), Mol­nár Sán­dor (2014), Végh And­rás (2015) és Sza­ba­dos Árpád (2016). Tavaly egy­fé­le kul­tu­rá­lis turisz­ti­kai ese­mény­nek is föl­fog­ha­tó volt a Fes­té­szet Nap­ja meg­nyi­tó ese­mény­so­ro­za­ta, hiszen Esz­ter­gom­ban került rá sor külön­bö­ző hely­szí­ne­ken, ami oly­kor igen­csak pró­bá­ra tet­te a művé­szek tájé­ko­zó­dó­ké­pes­sé­gét. Az idei hely­szí­ne, a Bál­ná­ban nem elő­ször került sor a meg­nyi­tó­ra — úgy tűnik, az épü­let las­san kez­di meg­ta­lál­ni funk­ci­ó­ját, közön­sé­gét. Kár, hogy Buda­pest fővá­ro­sa éppen mos­ta­ná­ban hatá­roz­ta el, hogy elad­ja.

Nem fenye­ge­ti viszont az ott­hon­ta­lan­ság veszé­lye az ese­mény­so­ro­zat egyik kiemelt ren­dez­vé­nyét, a Mini­ké­pek című kiál­lí­tást, amely­re éven­te hagyo­má­nyo­san sor kerül. Az idén képp­árok bekül­dé­sét kér­te kol­lé­gá­i­tól Zöld Ani­kó kurá­tor, az anyag egyik felet a Víz­ivá­ro­si Galé­ri­á­ban, a máso­kat a Viga­dó Galé­ri­á­ban mutat­ták be.

Az újbu­dai és a szol­no­ki, prog­ra­mok mel­lett a kiemelt ren­dez­vé­nyek közé tar­to­zott a Női vonal VI. című tár­lat a Zikk­urat Galé­ri­á­ban, a Magyar Rajz­ta­ná­rok Orszá­gos Egye­sü­le­té­nek bemu­tat­ko­zá­sa a Ferenc­vá­ro­si Hely­tör­té­ne­ti Gyűj­te­mény­ben és a Tudós­port­rék című kiál­lí­tás a Vár­Me­ző Galé­ri­á­ban. Az utób­bi a halá­szat és a hal­tu­do­má­nyok jeles sze­mé­lyi­sé­ge­i­ről szólt az inter­disz­cip­li­na­ri­tás, azaz a művé­szet, a tudo­má­nyok és a kör­nye­zet­vé­de­lem együtt­mű­kö­dé­se szel­le­mé­ben. Ez egy­ben azt is jelen­ti, hogy a Magyar Nap­ja — leg­alább­is ebben az évben — komoly támo­ga­tó­ra talált a Mező­gaz­da­sá­gi Minisz­té­ri­um­ban, amely a köz­pon­ti meg­ren­de­zé­sét is támo­gat­ta, illet­ve díjak­kal ismer­te el a hal-víz-környezet tema­ti­kát fel­dol­go­zó műve­ket annak a gon­do­lat­nak a jegyé­ben, ame­lyet, Woy­nár­ovich Elek hid­ro­bio­ló­gus­tól, a magyar halá­szat, hal­te­nyész­tés egyik leg­na­gyobb alak­já­tól idéz­tek: „Vize­ink magán­éle­te köz­ügy.”

Ez per­sze nem vala­mi újko­ri igaz­ság, kár, hogy mos­ta­ná­ban is töb­bet beszél­nek róla, mint tesz­nek a „hal­ügy” fel­vi­rá­goz­ta­tá­sá­ért. Viza per­sze már sosem lesz a Duná­ban, de nem len­ne ördög­től való, ha a Bala­ton­nál lehet­ne bala­to­ni halat enni, s a halá­szok azt tehet­nék, amit ten­ni­ük kel­le­ne: halász­hat­ná­nak. A köz­pon­ti kiál­lí­tás műve­i­nek egy része — a leg­si­ke­re­seb­ben talán Regős Ist­ván alko­tá­sa — az iró­nia, az abszurd esz­kö­ze­i­vel igye­ke­zett értel­mez­ni a hal-víz-környezet prob­lé­ma­kö­rét, mások, pél­dá­ul Olescher Tamás a hal fogal­má­ba sűrű­sö­dő szak­rá­lis tar­tal­mak­ra kon­cent­rál­tak, ismét mások, mint pél­dá­ul M. Novák And­rás a kép értel­me­zé­sé­nek a kitá­gí­tá­sá­hoz talál­ták alkal­mas­nak a tema­ti­kát. A Mező­gaz­da­sá­gi Minisz­té­ri­um díja­it azon­ban nem ők kap­ták, hanem Szkok Iván és Buhály József, ezen azon­ban mind­azok, akik tuda­tá­ban van­nak az alap­igaz­ság­nak, amely sze­rint a hal­fo­gás nem csak tudás, de sze­ren­cse dol­ga is, ter­mé­sze­te­sen nem lepőd­tek meg. Ha vala­ki még­is csa­ló­dott­nak érez­te vol­na magát, az a köz­pon­ti kiál­lí­tás részét képe­ző kor­társ magyar üveg­mű­vé­sze­ti tár­lat­tal, illet­ve a mur­na­ui ven­dég­mű­vé­szek kiál­lí­tá­sá­val vigasz­ta­lód­ha­tott.