Életműdíj 2011 — Szentgyörgyi József Munkácsy-díjas festőművész

Szent­györ­gyi József Munkácsy-díjas fes­tő­mű­vész

(1940 — 2014)

Szent­györ­gyi József pályá­ja során nem könnyen, de ki tudott egyez­ni önma­gá­val, min­dig segí­tet­te engesz­tel­he­tet­len hite: egy tisz­ta erköl­csű ember, egy kép­em­lék, egy vers… Ezzel az állan­dó készen­lét­tel meg­őriz­te magá­ban a kíván­csi­sá­got, az örök gyer­me­ki rácso­dál­ko­zást a léte­zés­re. Szent­györ­gyi József fes­té­sze­te lénye­gé­ben korunk fel­gyor­sult felej­té­se ellen hozott képi áldo­zat. A modern utá­ni ember elfe­lej­ti, hogy léte­zé­sé­ben szá­mon tar­tott, elfe­lej­ti, hogy „kinek a tekin­te­te” előtt folyt/folyik éle­te, s azt is, hogy a korunk­ból hiány­zó Krisz­tus nem tép­he­tő le a kereszt­ről. Ezt sokan megpróbálták/megpróbálják, köz­tük „embe­ri és álla­ti” raga­do­zók. Olyan drá­mai, korun­kat val­la­tó exp­resszív, önfel­tá­ró művé­sze­tet hozott lét­re, ami­ben az áldo­zat­vál­la­lás hiá­nya, az embert (az embe­ri­sé­get) akár a kép­szé­li üres­ség pere­mé­hez sodor­hat­ja! Ezért min­den alko­tói erő­fe­szí­té­se a feke­te meg­tö­re­té­sé­ért folyt, s az idő kor­jel­lem­ző és kivé­te­les művek­ké emel­te fes­tett val­lo­má­sa­i­nak kép­te­rem­tő ere­jét. Művé­sze­te nem csu­pán szín­köl­tői szép­sé­gé­vel, hanem katar­ti­kus ere­jé­vel is lenyű­gö­ző szép­sé­gű­vé vált. A kevés­bé vagy jobb vála­szok­nak nincs értel­mük, mert az úgy­ne­ve­zett vála­szok a művek bel­ső imma­nen­ci­á­já­ból fakad­nak, ami a drá­mai mély­ség­ből fel­tö­rő embe­ri küz­de­lem lírai szín­for­má­ja, transz­cen­dens fehér­sé­ge.